Profil Galéria Kapcsolatok Vendégkönyv Blog

Sapiens
4 | 136 Hívások | 27.02.2018, 15:14

Az alábbi blog emiatt a pársoros idézet miatt íródott, de mégsem csak erről szól: "Az emberek évekig álmodoznak arról, hogy megtalálják a szerelmet, az igazi társat, de ritkán elégedettek, ha rátalálnak. Egyesek amiatt aggódnak, hogy a társuk becsapja, elhagyja őket. Mások egy idő után úgy érzik, hogy olcsón adták magukat, és találhattak volna jobbat is. S vannak, akikre mindkettő igaz."

Elöljáróban elmondanám, hogy az írás kissé elvontabb témáról szól, aki mégis elolvassa, megtisztel vele.

Egy sikerkönyvet lapozgatok. Mondatok, amelyeket többször elolvasok. Fejezetek, amelyekhez vissza-visszalapozgatok. Lassan haladok, mert gondolatai, megközelítései annyira eltérnek a megszokott-tól, hogy újra meg újra visszatérek egy-egy állításához, hogy újra meg újra elgondolkozzak rajta. Egy könyv, amely úgy ír az emberiség történelméről, hogy nincsenek benne évszámok. Úgy ír a vallásokról, a múltról és a jövőről, hogy a súlypontok, a következtetések merészek és formabontók. Ez Yuval Noah Harari könyve Sapiens címmel, az emberiség rövid történetéről és várható perspektíváiról.

A könyv vallásokról írt fejezete szerintem az egyik legérdekesebb. (Pszt! Történelemtanár, hívő párom szerint ez a fejezet ateista blaszfémia hibás liberális, technokrata történelemszemlélettel. (Szerinte én - részben !! - ilyen vagyok.) De azért kösz, jól megvagyunk. Szmájli. Amúgy a könyvet én vettem neki, hogy amíg síelni vagyok, legyen mit olvasnia. Három nap alatt kivégezte, s többször felhívott, hogy hű meg ha, de izgi. Még egy szmájli.)

A könyv említett fejezete logikusan, matematikai pontossággal és közérthetően szedi rendbe az istenekbe és természetfeletti lényekbe vetett hitvilágok tulajdonságait. Majd úgy beszél az ateizmusról, mint vallásról (!) és annak több mellékágáról, melyek főleg az elmúlt egy-két évszázad ill. a közelmúlt termékei. Hogy mik ezek, azt rábízom a kíváncsiságodra, kedves klubtárs, ha írásom hatására a könyvet netán kézbe vennéd. Garantáltan meglepetés fog érni! Étvágycsinálónak: pl. a fasizmust és a sztálinizmust is az isten nélküli ún. "humanista vallások" közé sorolja.

Az ateizmus "humanista vallásainak" közös jellemzője, hogy az embert helyezik a középpontba. Nem véletlen, hogy a szerző következő könyvének a címe Homo Deus vagyis az Isten(i) Ember. "Egyes olvasókra kényelmetlen hatással lehet ez a gondolatmenet", irja maga Harari is, hisz vannak teista (istenközpontú) és ateista vallások (hitrendszerek), s nem csak a megszokott értelmezésben. Csak hogy a dolog még érdekesebb legyen, egy olyan ősi világvallásnak, mint a buddhizmus sem központi alakja egy (vagy több) isten, hanem egy hús-vér emberi lény. Mégsem ateista vallás.

Jelen írásom indító gondolata a társkapcsolat buktatóiról a buddhista problémafelvetés illusztrációjaként szerepel a könyvben.  S innen már tényleg csak az olvassa, aki kellő idővel és türelemmel rendelkezik.  :-) Szabadon idézem Harari könyvének a buddhizmusról írt sorait. A dőlt betűs részek pedig az én saját példáim, gondolataim, kérdéseim, nemcsak a buddhizmusról.

Bármit tapasztalunk, arra az elménk vágyakozással reagál, s abban mindig benne van a kielégületlenség. Egy taszító élménytől szabadulni akarunk (fájdalom, undor, csalódás).  Az örömöt tartóssá akarjuk tenni, sőt fokozni. Így ekkor sem vagyunk elégedettek, mert attól félünk, hogy elmúlik. Vagy lehetne még több, jobb. A legnagyobb királyok is arra vannak kárhoztatva, hogy félelemben éljenek. Ők sem tudnak menekülni a gyász és a testi szenvedés elől, s örökké egyre nagyobb örömöket hajszolnak (hatalom, gazdagság, érzéki öröm, pénzért várárolni vélt szeretetet), ám pillanatnyi elégedettségükhöz egyre nagyobb ingerekre van szükség. Vajon igaz-e az elején idézett példa? Tényleg ilyenek vagyunk?

Azt, hogy hogyan vehetjük rá az elmét, hogy az vágyakozás helyett a valóságot élje meg, nem témája ennek a blognak. Buddhista hittérítésre sem adtam a fejem, (amúgy szinte ez az egyetlen világvallás, amely nem kiáltotta ki magát igazhitnek, így hittérítői sincsenek.). Csak azt akartam magamban végiggondolni, hogy valóban minden öröm és fájdalom alapja a vágyakozás? Az örökös kielégületlenség? Ahelyett, hogy arra koncentrálnék  "Mi van most?", vajon én is arra gondolok, hogy "Mit szeretnék még?"

Van-e kiút ebből az ördögi körből? Mi volt Buddha válasza erre a kérdésre? A buddhizmus nem tagadja az istenek létét, de ha a vágy befészkeli magát a homo sapiens elméjébe, a világmindenség összes istene sem szabadíthatja meg tőle. (Erős példaként, aki ismeri a Notre Dame-i toronyőrt, emlékezhet rá, hogy Párizs érseke hogyan vesztette el a józan eszét a szép cigánylány iránti féktelen vágyakozása miatt. Hétköznapibb példa, amikor irigykedünk, olyanra vágyakozva, ami másnak van, nekünk nincs. Pedig lehet, hogy enélkül is tudunk élni. Amikor a mai asszonyok jelentős része a szülési fájdalmaktól való félelmében, az elől menekülve, gyakran saját kérésre, gerincbe adott fájdalomcsillapítással éli meg gyermeke világrajöttét vagy műtéti kábulatban átalussza azt.)

Tehát Buddha válasza:  elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek. (Maga a keresztény egyház is - koronként másfajta intenzitással - próbálta híveivel elfogadtatni a földi szenvedéseket, míg a boldogságot a mennyország ígéretével űzte ki a földi életből.)

Ha örömöt érzünk, de nem vágyunk rá, hogy megmaradjon és erősödjön, továbbra is örülünk, ám nem leszünk nyugtalanok, nem veszítjük el a lelki békénket. (Gondoljunk csak azokra a szomorú sorsú lottó ötös tulajdonosra, akiknek az élete a nyeremény feletti eufóriájuk után még rosszabbra fordult.) Ha a szomorúságot anélkül tapasztaljuk meg, hogy vágynánk annak elmúlására, akkor a bánatot érezzük ugyan, de nem szenvedünk. (Erről jut szembe a távolabbi felmenőink korában a magas gyerekhalandóság, amelyre még az én nagyszüleim is úgy reagáltak, hogy "Isten adta, Isten elvette". Így csökkentették a lélek fájdalmát. Pedig ők garantáltan hírét sem hallották a buddhizmusnak.)

Végül én is feltennék pár kérdést kérdést. Vajon mit ér a földi életünk vágyakozás nélkül? Olyan-e, mint a sótlan étel? Mint a fény árnyék nélkül? Mint egy ködbe burkolózó mozdulatlan táj. A nirvána nem más, mint a tőkéletesség elérésekor az egyén megsemmisülése. Lehet-e cél a tökéletesség? Lehet-e cél a megsemmisülés? Vagy bele kell törődnünk a saját tökéletlenségünkbe? Talán igen, talán nem.

Mert ahogy nagy-nagy kedvencem Madách Ádámja mondja: "A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja e küzdés maga."

 

Kategória: Allgemein | 6 Hozzászólás(ok)

Írjon egy hozzászólást

Hiba