Mikor társkeresési oldalakon, de akár az életben is, párt, keresünk, általában hozzánk hasonló egzisztenciájú társra gondolunk. No persze van aki eltartót, és van aki eltartandó társra vágyik, de gondolom, ez a kevesebb.
És itt jön a dilemma. Ha minden jónak szépnek látszik, akkor összeköltözzünk, vagy ne. Most kérem senki se háborodjon fel, maradjunk a földön.
Legtöbb ember egy életen át dolgozik azért, hogy biztos egzisztenciát teremtsen magának,sokszor hosszú éveken keresztül kölcsönöket törlesztve, 12-14 órás munkával, válással, gyerekneveléssel megfűszerezve. Közben persze csalódásokkal, elveszett reményekkel, hisz most is még csak keresi a társát. És akkor mindent feladva, költözzön össze egy emberrel, akiben megbízik, mint esetleg már annyiszor az életben megbízott, és csalódott. És ha nem sikerül? És ha tragédia történik?
Mit gondoltok erről? Milyen megoldása van egy ilyen helyzetnek? Én magamkörül csak keserű végeket láttam ezügyben, most nem részletezném, de kiváncsi lennék ki hogy látja? És ne a szeretet erejéről, a bizalomról, és hasonlókról beszéljünk, maradjunk a puszta realitásoknal. Mert az élet nem álom, láttam én már 70 éves hölgyet, aki utcára került.
Kedves Kutakodó!

Olyan kérdést feszegetsz ami már igen régi téma itt az oldalon és időről időre
terítékre kerül.Hogy tudja e rá a választ valaki,az már kérdés.

Lehet, hogy azért van mert öregszem vagy csak egyszerű vagyok, mint a fakocka, de tényleg rejtély számomra az, hogy miért jó ez az állandó nagy hűhó a semmiért :) :) De az is lehet, hogy csak nagyon nyugodt és nyugalomra törekvő lettem az elmúlt évek során...

Egy olyan világban élünk,ahol nem divat a házasság.Nem divat a holtomiglan,holtáiglan eskü.
Összeállnak mint a ganca.Telik múlik az idő,szétmennek,újra próbálkoznak egy másikkal.Ebből aztán következik az a helyzet,hogy az én gyerekem,meg a te gyereked veri a mi gyerekünket.
Kinek jó ez?Hogy lesz ebből család?Vélhetőleg sehogy.
De ez nem elég,most már jön a távkapcsolat,nem arról a fajtáról beszélek ami ideiglenes,mert valamelyik fél,bizonyos okok folytán távol kerül a fészektől,ahol már van érzelmi alap ami így is képes összetartani a társakat és persze ez nem végleges.
Arról a fajta távkapcsolatról morfondírozok amiről itt az oldalon is többen, vagy kiállnak a létjogosultsága mellett,avagy épp ellene vannak. Én az ellenzők táborának adok igazat.
Milyen fajta kapcsolat az,már ha kapcsolatnak lehet nevezni,Ahol a társ több kilométerre van a másiktól.Chatszex,meg jó éjt puszi a webkamerának.
Teljes anomália.
Szükségünk van a folyamatos visszajelzésekre,az új és közös élményekre a kapcsolatban.
Anélkül meghal a dolog nagyon gyorsan,így vagyunk felépítve,így vagyunk kódolva.
Hogy megy ez?Jó esetben,feltételezve,hogy hetente azért találkoznak.Hogy töltik az időt.
Már arra sok értékes időt elvesztegetnek,hogy egyáltalán egymásra hangolódjanak.Nem tudjuk letenni a mindennapok gondjait,csak úgy pikpakk,mert megjött a várva várt szerelmem.
Amikor távol vannak egymástól,ha tényleg szeretik egymást,hogy tudják leküzdeni a hiányérzetet amit a vágy kelt a másik iránt.
Nem is ragozom tovább,ezek mind,mind feszültséget generálnak,ami mind gyakoribb veszekedéshez,majd szakításhoz vezet.Jó esetben költözéshez.
Tisztelet a kivételnek,nekik gratulálok,bár még nem találkoztam velük.
Itt az oldalon adott sok ember,nők,férfiak vegyesen.Sok mindenben különböznek egymástól.Egyvalami mégis közös,mindnyájuk párkapcsolatának vége szakadt.Kinek így,kinek úgy az okok talán nem is fontosak.Újra tanulnak társat keresni,nagy reménységgel,hogy ez talán nem is olyan lehetetlen.
Persze nagy része,már attól,hogy itt van,rosszul érzi magát.Vajon miért?
Minden vég egy új kezdet-szokták mondani és ez ebben az esetben is igaz lehet.Legtöbbünk úgy érzi,a világ legtöbb problémája az ő nyakába szakadt és nem tudja egyedül kiverekedni magát belőle.Persze vannak akik csillognak és boldognak látszanak.
De nem azok.
Nekik is hiányzik valami(valaki) az életükből.Valaki,akihez esténként odabújhat,elmondhatja milyen volt a napja.Egy megértő meleg tekintet.egy símogatás,egy mindent gyógyító ölelés.
Mindenki úgy érzi,ketten képesek átmenni minden nehézségen.
De milyen áron?
A kérdés az,hogy megtudják-e tenni.
Megtenni azt,hogy átnéznek mindenen.Átnéznek a problémákon amik a korunkból fakadnak.
Átnéznek a családon.
Képesek lesznek igazzá varázsolni a szerelmüket,mely örökké tart majd?
Szerelmüket amely egy halom problémára épül,még ha teljesen őszinték voltak is egymással.
Szeretni annyit jelent: adok, nem pedig kapok. Adom önmagamat, adom örömöm, bánatom, érdeklődésem, együttérzésem, barátságom, hálám, értelmem...

Hát ezek a rozzant elmém gondolatai,talán valamit ki lehet hámozni belőle a köz okulására.

Üdv Józsi
.
De miért is kellene összeköltözni? Ilyen idősen már senki nem akar családot - hiszen az többségében már adott -, lehet élni nyugodtan egy mingli kapcsolatban, hol nála, hol nálam, hol külön, ahogy éppen kedvünk tartja. Aztán az élet majd úgyis megoldja a többit. Rántottáról gondolkodni egy még meg nem tojt tojás esetén teljesen fölösleges.
Én is azok közt vagyok, voltam, akik azt mondják, mondták minek összeköltözni, de sok igazság van abban amit Józsi írt. Azt gondolom ha úgy igazán megüt a szerelem szele ( nem fellángolásra, felszínes és elhamarkodott kapcsolatra gondolok) és őszintén, tiszta szívvel és lélekkel szeretem akkor bizony vágyom a közelségére nem csak hébe-hóba. Meg lehet azt oldani, hogy senki ne érezze veszni az eddigi biztos hátterét.
Igen,kedves simi,54 evesen meg egeszen maskent gondolkodik az ember, bar en mar akkor is 58 eves voltam amikor eloször kenyszerultem part keresni.
Raadasul akkor meg dolgoztam, s a ferfi, akivel tarskapcsolatba kerultem,nagyon-nagyon regi kollegam volt, tehat nem a virtualis vilagbo felbukkant, teljesen ismeretlen ember.Nekem a fo problemam az, hogy egy-ket hetes ismeretseg utan mar felmerul, hogy akkor "odaköltözöm hozzad", de szerintem ez nem igy muködik!
Egy par hete megismert ember, meg ha vonzodunk is egymashoz, vagy esetleg szerelmesek vagyunk- ami azert valljuk be nem következik be olyan nagyon könnyen, hiszen a szerelem elso latasra nagyon-nagyon ritka-joreszt idegen.Minden parnal hosszu honapok kellenek, hogy ez az idegenseg valtozzon., s tapasztalatom szerint ezt senki nem akarja kivarni.
Egeszen friss törtenet:
Megismerkedem valakivel egy masik tarskereson. Beszelgetunk telefonon, s elmeseli az eletet. Elarulom nektek, hogy nagyon szimpatikus volt a ferfiu, intelligens,diplomas,jo kulseju, meglepoen jol öltözött, muveszi hajlamokkal megaldott , kellemes beszelgeto partner. Par alakalom utan kiderul rola,hogy haromszor valt, es a sajat bevallas szerint,mindegyik felesege kifosztotta, foleg az utolso, aki egy huszassal volt fiatalabb nala.Bevallasa szerint nagyon alacsony a nyugdija, mert sokat dolgozott kulföldön, majd valahogyan elintezte, hogy 50 evesen nyugdijazzak.Most egy garzon lakasban el az egyik lanyaval.Utolso valasa ota 3 kapcsolata volt, az utolso masfel evig tartott.Mar az elso beszelgeteskor nagy romantikusan elarulta, hogy o hazassagparti, es csak ugy tud aludni, ha atkarol valakit az agyban. Termeszetesen az o lakasaba nem lehet menni, de o akarmikor tud költözni a frissiben megismert hölgyhöz, es borzasztoan tud alkalmazkodni...nem folytatom!
Nektek mi a velemenyetek?
Megélhetési társkereso akad noben, férfiban egyaránt.Ha valaki már a kezdetekkor csomagolni akar ott biz nagy a baj :)
Kedves Irisz valóban nem az általad leírt esethez hasonlóra gondoltam. Hiszen ahhoz, hogy tiszta szívvel, lélekkel szeressek valakit hosszabb idő szükségeltetik, akár évek is.
"Szeretni annyit jelent: adok, nem pedig kapok. Adom önmagamat, adom örömöm, bánatom, érdeklődésem, együttérzésem, barátságom, hálám, értelmem." idézet Retrotól
Teljesen egyetértek Veled ebben.
DE mindez nem mond ellent annak, h lehet szerelem, szeretet, kölcsönös megbecsülés összeköltözés nélkül. A mi korunkban nehéz mindenféle változtatás, főleg a helyváltoztatás. Vannak megszokott kuckóink, tárgyaink, szokásaink, rituáléink. Nem biztos, h ezzel "terhelni" kell a másikat. Fiatalabb korban is szüksége van az embernek elvonulásra, egyedüllétre. Idősebbként pedig, ha sokáig éltünk magunkkal/magunkban, még erősebb ez az igény.
Jó,tudom,ez általánosítás, s vannak, akik nem így gondolják. Akkor ők nem így cselekszenek, mint ahogy egy kedves ismerősöm.
Több éve ismerkedett meg elváltként egy özvegy emberrel. Már az elején megállapodtak abban, h nem költöznek össze,mert eddigi dolgaik között vannak olyanok, melyekben a másik fél nem akar részt venni, vagy épp feleslegesnek érzi magát.
Minden nap találkoznak, de legtöbbször délutánonként mindegyikőjük a saját dolgát, munkáját végzi. /a férfi festő, s ha ott a párja, nem fest, de ha nincs azzal foglalja el magát. a nő még tanít, s ilyenkor felkészül óráira, dolgozatot javít, unokázik/ néha éjszakába nyúlóan. Nem töltenek együtt minden estét.Kialakult egy ritmusuk.Külön-külön mindketten tevékenyebbek.
DE közösen végzik a ház körüli dolgokat, fogadják a barátokat, családtagokat. Együtt mennek különböző programokra, nyaralni, üdülni. Nagyon jól elvannak, szeretik, megértik, tisztelik egymást.
Lehet így is élni.
Divat, vagy nem divat, de mint ahogy mindnyájan mások vagyunk, élethelyzeteinkre is más-más megoldást találunk. Más váltja ki bennünk a komfortérzetet, más szituációban érezzük jól magunkat. És ez így van jól.
Én magam is úgy gondolom, h nem költöznék össze senkivel. Persze lehet olyan helyzet idővel, mely felülírhatja mostani elképzeléseimet. De akkor az azért lesz, mert úgy tartjuk fontosnak, jónak, megfelelőnek.
Kedves Ditke,
teljesen egyet tudok veled erteni...es masokkal is sok mindenben.
Igen, en is ugy erzem,hogy jo lenne naivul, romantikusan belemerulni a boldogsagba, egyutt fekudni, egyutt kelni a parunkkal, s minden percet megosztani vele, s boldogan elni amig meg nem halunk...DE, mindnyajan tudjuk, hogy ennek a tökeletes allapotnak nagyon kicsi az eselye ebben a korban.
Fiatalon is ido kell az "összerazodashoz" , de sokat segit a közös jövo tervezese, a gyerekek,a közös otthon, mind-mind eros kapocs, meg ha vannak gondok akkor is.

Az evek alatt, miota itt vagyok sok mindent tapasztaltam, elsosorban azt, hogy itt a virtualitasban joreszt le kell vetköznie az embernek a naivitasat, s bizony sokszor esznel kell lenni, s racionalisan kell gondolkodni, meg akkor is ha almodozni jo.

Udv.,
Iris
Kedves Ditke!
Úgy érzem, én is olyan kapcsolatra vágyom, mint a pár, akit említettél!
Nagyon szimpatikus.
Irtó érdekesnek találtam már a '70-es, '80-as évek elején, hogy a házasságkötés előtt mindenki együtt szeretett volna élni a választottjával.
"Lakva ismerjük meg egymást", volt a szlogen.
Magam is így gondoltam.
Egészen addig, míg olvastam egy általam nagyon kedvelt pszichológustól egy cikket, és megváltozott a véleményem.
Ő azt javasolta, hogy ki kell tolni az udvarlási szakasz idejét, amennyire csak lehet. Ugyanis, addig mindenki nagyon várja a randevút, kicsinosítja magát, programokat szerveznek, gyertyafényes vacsora, romantika, stb. Felhőtlenül lehetnek boldogok.
Azonban amint összeköltöznek, elkezdődnek a szürke hétköznapok, az anyagi gondok, csekkek, problémák.
Nagyon igaz!
Különösen vonatkozik ez a mi korosztályunkra, hiszen valamennyien átestünk csalódáson, bizalmatlanabbak vagyunk. Ott a család, mindenkinek a sajátja, aminek elfogadása szintén nem kis feladat. Megvannak a "jól bevált" szokásaink, amin nehezen változtatunk.
Tehát, én is ellene szavaznék.
Hú de hosszúra sikeredett! Elnézést! :o)
Jó éjt mindenkinek!
Ili
Olvasgatva az e fórumban lėvő őszinte hangú írásokat, az a dilemma látszik kikristâlyosodni, hogy egyszerre vágyódunk az együttlakás ės a teljes függetlenség sokszor egymással ellentětes irányú előnyeire. Az együtt kelni, együtt feküdni intimitására, érzelmi biztonságára ugyanakkor az alkalmazkodásmentes szabadságra. Mi nők talán azért vagyunk inkább "szabadság" pártiak, mert többsėgünknek ott az érzelmi háttérország, a gyerekeink, az unokáink. Az elvâlt fėrfiak, mėgha jó apák is próbâltak maradni, azért mindig valamilyen szinten vesztesei ennek a helyzetnek, hiszen többsėgėben ők költöztek el, ők lettek vasárnapi apukák. S most, hogy idősödvén valami okból mégis egyedül maradtak, talán nekik nehezebb a magânnyal szembenėzni.

Józsi írását, mint mindig, most is jóleső ėrzėssel olvastam. Ahogy az az álláspont is tetszik, hogy jó dolog az udvarlás szakaszát is kellő időt szânva rá megėlni, mėgha így, korosodván úgy is érezzük, hogy szorít az idő. A szabadságot , főleg a belső szabadságot pedig egy szorosabbá vált kapcsolaton belül - ělettapasztalataink alapjân - talán meg lehet, meg kell próbálni megtartani. Mindkět fėl érdekėben. Egy valami azonban szerintem nem feledhető: ha kapni szeretněnk, akkor adni is tudni kell. Szâmolatlanul. De nem egyoldalúan.
Kedves Womanus!
Valamit rosszul írhattam, v nem rám gondolva írtad, de természetesen nem "alkalmazkodásmentes szabadságra" vágyom, (s a többiek soraiból sem ezt olvastam ki), hisz életünk minden pillanatában alkalmazkodunk ezerféle dologhoz, szituacióhoz, nyílván így történik ez választott párunk esetében is.
Egy "hol nálad, hol nálam", vagy "együtt, de néha külön" típusú kapcsolatnak is megvan a varázsa. Aztán persze, amikor az adott helyzetbe kerül az ember fia/lánya, ki tudja, miképpen variálódnak a tervek, köttetnek a kompromisszumok.
Mindig minden a két ember döntése kell legyen.
Azt hiszem talán nem értünk egyet a szabadon szeretni fogalmában.
Minden ember saját utat épít magának, s senki nem járhatja a másik útját, csak mellette mehet, együtt vele.
Ha igazán szeretsz valakit, akkor hagyod, hogy a saját útját járja, vagyis hagyod, hogy önmaga legyen.
Ezt jelenti, hogy szabadon szeretni!
….és akkor már csak jelentéktelen külsőségnek számít, hogy együtt lakni, vagy külön, hogy a nap 24 órájában együtt vagytok vagy sem, mert tudjátok, hogy összetartoztok.
Ugye milyen egyszerű?
Adni akkor is lehet ha nincs két ember a nap 24 órájában összezárva, sőt valószínű sokkal több jót tud adni úgy mintha meg lenne fojtva.
Véleményem szerint, sokan anyagi megfontolásból is az összeköltözés mellett döntenek. Nem kell két ingatlan rezsijét fizetni, sőt, még plusz bevételre is szert lehet tenni, ha bérbeadják az egyiket.
Lehet, hogy sötét szemüvegen át látom a dolgokat, de menekülési útvonalat feltétlenül hagyni kell, bármekkora is az érzelem!