Azt gondolom, azért nem szólt hozzá senki, mert nem volt olyan története a feladott szóról, amelyet szívesen megosztott volna másokkal. Lám, te magad sem történetet írtál.  :)

Valószínűleg túl személyes a téma, túlságosan ki kellene tárulkoznia hozzá az írónak, vagy talán még mély a seb, amelyet a megbocsájtás gyógyítgat(ott). Esetleg épp azért, mert  igazán meg tudott bocsájtani, sikerült lezárnia a régi fájdalmat, és nem szeretné újra megbolygatni. 

Maradjon a feladott szó az AKÁCVIRÁG.  :)

 
L.emma írta: Azt gondolom, azért nem szólt hozzá senki, mert nem volt olyan története a feladott szóról, amelyet szívesen megosztott volna másokkal. Lám, te magad sem történetet írtál.  :)

Valószínűleg túl személyes a téma, túlságosan ki kellene tárulkoznia hozzá az írónak, vagy talán még mély a seb, amelyet a megbocsájtás gyógyítgat(ott). Esetleg épp azért, mert  igazán meg tudott bocsájtani, sikerült lezárnia a régi fájdalmat, és nem szeretné újra megbolygatni. 

Maradjon a feladott szó az AKÁCVIRÁG.  :)

 

Kedves Mindenki,
régen voltam itt, most próbálom pótolni.
A megbocsátásról csak annyit,hogy erről általánosságban röviden lehetne írni, de ha szeretnétek hozzá egy történetet,akkor az valóban egy kicsit a lélek mélyére ásó történet lehetne csak.Biztosan akad ilyesmi mindenki tarsolyában,csak talán úgy van vele, mint ahogyan Emma mondja, nem szívesen ír róla,mert a cselekedet amihez a megbocsátás szó társul csak negatív lehet.
Bár a megbocsátás maga egy nemes gesztus, és ha hozzáteszem még azt is, hogy ha valaki nem forral bosszút mások iránt, nem dédelget sérelmeket, akkor egy derűs kiegyensúlyozott személyiség lehet,mert a negatív érzelmekkel elsősorban a saját lelkünket romboljuk.
Ezután meghagyom az akácvirág szót másnak,hiszen erről többeknek lehet története.
Csak pár mondat....az akác jellegzetesen magyar fa, s nekem először a csodálatos illata jut eszembe,majd az aranyszínű akácméz.
2001-ben Stockholmban töltöttem pár napot a lányomnál.Élelmiszert vásárolgattunk a lakásához közeli supermarketben. A lányom hívta fel a figyelmemet egy üvegcsére,melyen a következő felirat állt,
"A Magyarországon honos akácfa virágjából készült méz,mely természetesen folyékony állagú."
Megkérdeztem a lányomat,hogy ezt miért írták rá, mármint hogy folyékony.Ekkor a lányom a polcra mutatott:
-Nézd meg a többi mézet! Mind szilárd halmazállapotú.
Én nagyon büszke vagyok a mi akácmézünkre,amely nem csak finom, hanem gyulladáscsökkentő hatású is,tehát nagyon egészséges.

Maradjon tehát, az AKÁCVIRÁG.
Sziasztok!
Látom az akácvirág  nem nagyon ébreszt emlékeket. Nekem egy-egy illatról mindig ugyanazon emlék, vagy inkább annak hangulata ugrik be. Én törzsgyökeres belvárosi  vagyok, a pesti Duna partján nőttem, és neveltem. Valamikor tele volt a környék akácfával és tavasszal a mámorító illattal. Mindig volt kutyám. Gyerekkoromban a "kutyás" barátaimmal órákig legeltük az akácvirágokat, miközben a kutyáink nagyokat játszottak. Persze az évek múlásával az első szerelmek is itt szövődtek, az akácfák alatt. Ezért nekem az akácvirág illata egyenlő az ifjúkori, ártatlan szerelemmel. :) Marcsi1956
Kedves Marcsi,

rövid, de kedves a történeted.Ezzel kapcsolatban nekem is eszembe jutott, hogy gyerekkorunkban mi is ettük az akácvirágot.

Viszont valamiről elfelejtkeztél....az új szót neked kell megadnod.

Üdvözlettel,
Iris
Sziasztok!
Igen mikor elküldtem észrevettem, de már elfogyott a lehetőségem.

Akkor legyen a sok Tisza környéki történet után a Duna.

Marcsi 
Talán újra van kedvetek / kedvünk írni.
 
Marcsi feladványa: a Duna




Nyár volt, forró, talán a legmelegebb hosszú évek óta, amelyre visszaemlékezni tudott. Hirtelen időjárásváltozásokkal, heves zivatarokkal. A sziget meg gyönyörű, bozótos,vadregényes a part, nyugodt a méltóságteljes vízfelület. A nő a nyugalmat szerette, a férfi a kihívást kereste benne. Vagy 30 évet végigszörfözött a Balatonon, az Adrián, erős volt, magabiztos, ár ellen is beúszott a tengerbe.  
Most nem fürödtek, beszélgetni jöttek a fák alá. Kevesen ismerték a helyet, jólesett a páros magány. Rég találkoztak már, az új autópálya mércéje szerint is 210 km választotta őket el. Sosem volt köztük téma a távolság – talán mert soha nem érezték messzinek a másikat. Bírni akarták, hát bírták, és keresték, hogyan lehetne minél sűrűbbé, szebbé tenni a találkozást.
Elszállt a szűkre szabott idő, indulni kellett, kezdődött az új munkahét, még néhány csók, egy hosszú ölelés, és a jövő hétvége ígérete - az utolsó közös képek.

Aztán a Jóistennek kellett maga mellé  egy jó ember …

És egy posztumusz emlék: a telefon, benne a kagylót gyűjtögető nőről titokban elkattintott képek, egy boldog félmosoly, egy marék dunai kavics az asztalon…




Az új szó a dió  .


 
Úgy tűnik, a dió nem mozgatta meg senki fantáziáját.

 A Dunára asszociálva  adnék  egy újabb hívószót, ez pedig a tenger.

 
Évek óta rendszeresen járunk a horvát tengerpartra a barátainkkal. Amikor először nekiindultunk, a Pag sziget felé vettük az irányt, még nem volt autópálya. Több mint tíz órát autóztunk mire a szigetre értünk. Két helyen lehet a szigetre jutni, Zadar felől hídon és a szárazföld felől kompon. Mi a komp felé mentünk, ehhez a Velebitet is meg kellett másznunk. Karlobag fölött, majd egy km-es magasságban jöttünk át a hegyeken. Nem semmi látvány volt abból a magasságból, megértettem Radnótit: "térkép e táj". Megállt bennünk minden, mert a szigetek szárazföld felöli oldala inkább volt hasonlatos a holdhoz, mint egy élettel teli szigethez. Amikor átértünk a komppal, csak romlott a helyzet, mert már kézzelfoghatóvá vált a sok kő, amely egyszínű volt, sárga... zöld szín sehol. Azután, amikor a második dombon is átautóztunk, kiderült, hogy a sziget közepe és a tenger felőli oldala már zölden virul. Az később tudtuk meg, hogy a bura, a hideg bukószél a Velebitről, elintéz minden élőt a magával hordott sós permettel.
Már sokadik nyarunkat töltöttük Mandrén, a Pag szigeti kis faluban, amikor a szokásos esti kirándulásaink egyikén Novaljára mentünk, a sziget fővárosába. A kikötő és a környéke nyáron kirakodóvásárrá alakul át. Sátrak, bodegák, sütödék és teraszok kavalkádjává. Strandpapucstól aranyékszerig minden volt itt. Van egy halas bolt, ahol reggelente a nyers halat a halászoktól, délután-este pedig sült halat, tintahalat, rákot lehet sörrel és más üdítőkkel kapni. Nálunk a ligne frituban (tintahal) és a kis sült szardíniák frissen, egy-egy sörrel, üdítővel, visszatérő program volt. Vacsora helyett, vagy előtt.
Barátom, Péter két leánygyermekkel meg a zasszonnyal megáldva, szintén szerették a sült halat-vagy tintahalat, de a sokadik alkalommal a lányoknak már igényeik voltak... Sósnak találták a sült halat, ezért szóltak az apjuknak, hogy kérje, ne sózzák meg a sült halat. Péter persze szokása szerint ugrott is és amikor rákerült a sor, horvátul nem tudott egy szót sem, bekiabált magyarul, jó hangosan, ahogy a siketeknek szokták: NE SÓZD MEG! és a nyomaték kedvéért még mutatta ujjaival is a sózás műveletét... Persze a szakács rögtön tudta miről van szó, mert ugye az összemorzsolt ujjait mutogatja a turista és kiabál valami érthetetlen nyelven is hozzá, jól belemarkolt a sóba és bizony egy fél kilót biztosan rászórt a sült halra. Péter nem szólt semmit... valószínűleg beugrott neki is, mennyire mást érthetett a dologból embere... vitte a kaját a lányoknak, akik persze egy szemet nem ettek belőle, így neki kellett mind megennie. Még jó hogy én vezettem, ihatott sört amennyit akart.
Éveken keresztül anekdotáztunk erről és még sok más közös élményünkről Péterékkel, de ez a mondat: Ne sózd meg... szállóigévé vált közöttünk.

A hívószó: kiskocsma 
Kiskocsma

A 80-as évek végén történt. Egy vasárnap kiszálltunk a Római fürdőnél a kishajóból. Akkor még a pesterzsébeti Kakastó volt a törzshelyünk. Ahol a másfél éves lányomat a kocsmáros megtanította sört csapolni. Szóval kiszálltunk a Rómain, és vékony zsebű, ám annál szomjasabb fiatal családként olcsó helyet kerestünk. Ahol azért hideg a sör, gyöngyözik a szóda, és harapnivalót is kapni. Ismeretlen jótevőnk egyből a Lajos-féle Pléhkocsmához küldött. Jól tudta miért. Mert valóban hideg volt a sör, és gyöngyözött a szóda. Volt illatos sült kolbász és friss fehér kenyér meg sós uborka. És ropogósra sütött, hajnalban fogott friss hal. És még a visszafelé hajójegyre is futotta.

Hogy mi volt ez a hely? Hát egy pléhtetős bodega. Rózsaszínre mázolva. Ahol hosszan kellett sorban állni a pultnál. Mert pincér az nem volt. Csak a csapos, Pléh Lajos, meg a felesége, aki a halat sütötte. Hasonlóan vékonypénzű, ámde vállalkozó kedvű fiatal házaspár. Egy ócska halászháló volt a dísz, lazán felszögelve a krétával írt ártábla mögé. A bódé mellett jobb napokat látott kajak, benne muskátli. Zöldre mázolt rácsos székek, viaszosvászonnal fedett asztalok. Pont mint a Kakastóban. De a Duna közelsége és az itteniek kedélyessége hamar elültette bennünk a gondolatot, hogy nekünk közünk lesz ehhez a helyhez. És egy év múlva már rendszeres vendégek voltunk. És megtudtuk, hogy Lajosnak van becsületes polgári neve is.

Én ma is a környéken lakom. Sok vasárnapi ebédfőzést úsztam meg anno. A férjem is sok sört gurított le Lajoséknál. Még a vejem is ott kérte meg évekkel később egy közös sörözgetésen jövendő apósától a lány kezét. Közben a bódét nagyobbra cserélték. Mutatósabbra. Áradáskor minden kocsma bezárt, ám Pléh Lajosék a végsőkig kitartottak. Amíg a Köjál rá nem jött. A csónakházasok hajóval vitték be a vendégeket a kiöntött partszakaszra, ahol szigetként állt a kocsma a vízben. Mint a kapitány, aki utolsóként hagyja el a hajót. Aztán megvettek egy kőépület, azt kicsinosították. Átnevezték magukat Evezősre. Mert ugye a Pléhkocsma már nem volt többé pléhből. Bár egy darabja máig ott áll az egyik sarokban. Aztán megvették a mellette lévő épületet is. Mert egyre csak jöttek a vendégek. A színvonal és a szívélyesség mit sem változott. Felnőttek a lányaik, már ők is ott dolgoztak. És az asszony még mindig sütötte a halakat, kolbászokat. És pincér még mindig nem volt. De senki sem zúgolódott a hosszú sorbanállás miatt.

Aztán a platánok alatt megduplázták az asztalokat. Táncos nosztalgia partikat szerveztek a hátsó rész színpadán. Szólt a rockandroll, pörögtek-forogtak a kopaszodó, pocakosodó urak, a festett szőke, nehezedő lábú hölgyek. A vejek is a családi vállalkozásra cserélték polgári foglalkozásukat. És már ősz szálak keveredtek Lajos és asszonya hajába. És megvették a szomszédos bowling klubot. De pincér még mindig nem volt. Ki-ki maga állt türelmesen sorban az ételért, italért.

Mi meg szép lassan elszoktunk onnét. Északabbra húzódtunk, ahol még mindig akad egy-két csöndesebb hely. Minap arra sétáltam a kutyámmal. Gyönyörű a falevelek borította kavicsos part. Bezártak a kisvendéglők, készül a Római a télre. Ami itt legalább olyan szép, mint a nyár. Csak egy újdonságon akadt meg a szemem. Egy hatalmas táblán: Evezős Sörkert és Vendéglő ELADÓ.

Megint véget ért egy korszak.

Akkor próbáljuk meg ezt: az első hó
 Első találkozásom a tengerrel.
 Még igen apró gyermek voltam 1954-ben az események idején. De az élmény meghatározó volt,talán ez a legkorábbi időpont amire vissza tudok emlékezni.
 Persze azt elfelejtettem mondani a tengert,csak átvitt értelemben alkalmazom. Valójában az azóta is nagy árvízként emlegetett tragédiáról beszélek,ami elöntötte a falunkat ahol éltem és élek jelenleg is. Nagy volt a kavarodás,házak dőltek romba értékek úsztak az árral,kongatták a harangokat,mindenhonnan jajveszékelés hallatszott.
 Nekünk gyermekeknek,talán mivel nem éreztük a tragédia súlyát, csak egy új érdekes élményt jelentett,soha nem látott nagy vizet.
 Úgy gondoltuk ki kell aknázni az új lehetőségeket. Voltak közöttünk már nagyobbacska gyerekek is és mivel az egész falu a mentéssel foglalkozott,ránk nem igen figyelt senki.
 Azt találtuk ki,hogy a disznóvágáskor alkalmazott sózóteknő jól funkcionálna hajóként. A gondolatot tett követte és vízre bocsátottuk a mi tengerjáró hajónkat. Kényelmesen elfértünk benne hárman. Szerencsére nem vettünk fel másokat is,olyan megfontolásból, hogy elfogytak a tisztségek a miénket meg nem akartuk veszélyeztetni.
 Szépen ringatóztunk a vízen néha még haladtunk is,hol erre, hol arra,mivel hajókormány mint a navigáció fontos kelléke egyszerűen nem létezett.
 Lehetett volna ez egy szép emlék,ringatózni a csendesedni látszó vízen. Ha nem jön egy újabb ,szerencsére gyengébb árhullám ami kényszerpályára állította a kormányozhatatlan hajónkat. Mindenfelé emberek voltak,így hamar észrevették a a gyerekekkel hánykolódó ,száguldó alkalmi vízi járművet. Sajnos gyalogszerrel nem tudtak utolérni minket,amit eleinte még élveztünk is.
 Akkor kezdtünk feleszmélni,mikor mindenhonnan a kiabálást hallottuk:Gyerekek a vízben.
 Ezen a ponton már éreztük ebből baj is lehet. Megpróbáltuk minden lehetséges eszközzel fékezni a hajónkat, mondanom sem kell,nem sok sikerrel.
 A kirándulásunk végződhetett volna rosszabbul is,de jött a megmentőnk fehér lovon,mint a mesében. A jegyző úr lovon járta az árterületet és sikerült neki elénk kerülni.
 A szüleink reakciója az első öröm után,hát az egy másik történet.
 Nekem ez volt az első találkozásom a „tengerrel”. 
Myrtill írta: Kiskocsma

A 80-as évek végén történt. Egy vasárnap kiszálltunk a Római fürdőnél a kishajóból. Akkor még a pesterzsébeti Kakastó volt a törzshelyünk. Ahol a másfél éves lányomat a kocsmáros megtanította sört csapolni. Szóval kiszálltunk a Rómain, és vékony zsebű, ám annál szomjasabb fiatal családként olcsó helyet kerestünk. Ahol azért hideg a sör, gyöngyözik a szóda, és harapnivalót is kapni. Ismeretlen jótevőnk egyből a Lajos-féle Pléhkocsmához küldött. Jól tudta miért. Mert valóban hideg volt a sör, és gyöngyözött a szóda. Volt illatos sült kolbász és friss fehér kenyér meg sós uborka. És ropogósra sütött, hajnalban fogott friss hal. És még a visszafelé hajójegyre is futotta.

Hogy mi volt ez a hely? Hát egy pléhtetős bodega. Rózsaszínre mázolva. Ahol hosszan kellett sorban állni a pultnál. Mert pincér az nem volt. Csak a csapos, Pléh Lajos, meg a felesége, aki a halat sütötte. Hasonlóan vékonypénzű, ámde vállalkozó kedvű fiatal házaspár. Egy ócska halászháló volt a dísz, lazán felszögelve a krétával írt ártábla mögé. A bódé mellett jobb napokat látott kajak, benne muskátli. Zöldre mázolt rácsos székek, viaszosvászonnal fedett asztalok. Pont mint a Kakastóban. De a Duna közelsége és az itteniek kedélyessége hamar elültette bennünk a gondolatot, hogy nekünk közünk lesz ehhez a helyhez. És egy év múlva már rendszeres vendégek voltunk. És megtudtuk, hogy Lajosnak van becsületes polgári neve is.

Én ma is a környéken lakom. Sok vasárnapi ebédfőzést úsztam meg anno. A férjem is sok sört gurított le Lajoséknál. Még a vejem is ott kérte meg évekkel később egy közös sörözgetésen jövendő apósától a lány kezét. Közben a bódét nagyobbra cserélték. Mutatósabbra. Áradáskor minden kocsma bezárt, ám Pléh Lajosék a végsőkig kitartottak. Amíg a Köjál rá nem jött. A csónakházasok hajóval vitték be a vendégeket a kiöntött partszakaszra, ahol szigetként állt a kocsma a vízben. Mint a kapitány, aki utolsóként hagyja el a hajót. Aztán megvettek egy kőépület, azt kicsinosították. Átnevezték magukat Evezősre. Mert ugye a Pléhkocsma már nem volt többé pléhből. Bár egy darabja máig ott áll az egyik sarokban. Aztán megvették a mellette lévő épületet is. Mert egyre csak jöttek a vendégek. A színvonal és a szívélyesség mit sem változott. Felnőttek a lányaik, már ők is ott dolgoztak. És az asszony még mindig sütötte a halakat, kolbászokat. És pincér még mindig nem volt. De senki sem zúgolódott a hosszú sorbanállás miatt.

Aztán a platánok alatt megduplázták az asztalokat. Táncos nosztalgia partikat szerveztek a hátsó rész színpadán. Szólt a rockandroll, pörögtek-forogtak a kopaszodó, pocakosodó urak, a festett szőke, nehezedő lábú hölgyek. A vejek is a családi vállalkozásra cserélték polgári foglalkozásukat. És már ősz szálak keveredtek Lajos és asszonya hajába. És megvették a szomszédos bowling klubot. De pincér még mindig nem volt. Ki-ki maga állt türelmesen sorban az ételért, italért.

Mi meg szép lassan elszoktunk onnét. Északabbra húzódtunk, ahol még mindig akad egy-két csöndesebb hely. Minap arra sétáltam a kutyámmal. Gyönyörű a falevelek borította kavicsos part. Bezártak a kisvendéglők, készül a Római a télre. Ami itt legalább olyan szép, mint a nyár. Csak egy újdonságon akadt meg a szemem. Egy hatalmas táblán: Evezős Sörkert és Vendéglő ELADÓ.

Megint véget ért egy korszak.

Akkor próbáljuk meg ezt: az első hó


Kedves Myrtill, és Mindenki aki benéz erre az oldalra,
visszaugrottam az általad leírt történethez, követve a sorrendiséget, bár igazán semmi bajom azzal, hogy Józsi is a tengerről írt.Igazság szerint az a téma szinte kimeríthetetlen, s én is szívesen írtam volna valamelyik tengerhez kapcsolódó élményemről, de nem akarlak cserben hagyni.
Először is, nagyon hangulatosnak találtam a leírásod a Pléhkocsmáról, szinte elképzeltem én is magam,és a családomat a Rómain, a 80-as években, egy forró nyári napon.Nekem hasonló élményeim a 80-as évekből a Balatonról vannak.
Nos, de térjünk az új témára,amely annyira pontosan nem értelmezhető számomra.Nem tudni melyik első hóról van szó, mert életem első havára nem igen emlékszem.Remélem, nincsenek kőbe vésett szabályok, így én életem egyik legemlékezetesebb havazásáról írok, amely szintén 1954-es évre esett.
Elsős voltam akkor, s a falu végén lévő evangélikus templom mellett volt az osztálytermünk.
Abban az évben az első hó nagyon emlékezetes volt,mert az első hópelyheket sok sok hópehely követte, mintha több óriási dunyha szakadt volna ki az égben.Egész hétvégén megállás nélkül sűrűn szállingózott a hó, s hétfő reggelre már az ablakpárkányig ért.
Akkoriban az volt a szokás, hogy minden lakosnak reggelre, a háza előtti járdáról le kellet takarítania havat.Igen ám, csak nem volt hova tenni a temérdek havat.Apukám, a többi falusival egyetemben már kora hajnalban lapátolt.Mire elkészültem reggel, addigra Apukám elővette a szánkót, Anyukám jól bebugyolált egy meleg berliner kendőbe, s elindultunk.A szánkó két oldalán több mint egy méter magas hófal volt.
Félelmetes, és egyben felejthetetlen élmény volt!

Az új téma: Életem legemlékezetesebb utazása.

Üdv.,
Íris
Kedves Írisz, külön örülök, hogy az In memoriam Pléhkocsma neked is tetszett..A te történetedhez hasonló hatalmas hófal élmény nekem is dereng úgy 5-6 éves koromból. Szerintem sincs semmi gond, ha valakit egy korábbi téma ihlet meg. Vagy nem volt elég gyors, hogy ő legyen az első. Józsi története valódi izgalmas tengeri kaland, még ha drámai körülmények adják is a hátteret. Gyerekként még a bajban is tudtunk örülni, játszani. Tibor története pedig jó példa arra, hogyan születnek a baráti, családi legendáriumok. Az idén én is Pag szigetén nyaraltam, így a helyszín is ismerős volt.

És köszönöm Írisz, hogy ilyen szép új témát gurítottál tovább..

Életem legemlékezetesebb utazása

Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen hideg van. Álmosan és dideregve kapaszkodom apám nyakába, és meleget próbálok lopni a teste érintésétől. A könnyek az arcomra fagynak. A lábujjaimat már nem bírom a cipőben mozdítani. Még sötét van, de rengeteg ember áll egy kupacban nagy bőröndökkel és batyukkal körülvéve. A pislákoló utcai lámpa fényénél látni a lehelletek fehér páráját. Mindenki egy irányba néz, mintha csodára várna. És a csoda végre megjelenik. Először csak a hangja ér ide, motorzúgásként. Majd a sűrű ködből két reflektor fénycsóvája. Végül egy már most is tömött busz, amely mintha azon gondolkozna, hogy megálljon-e egyáltalán. De még az itt fagyoskodóknak is fel kell férni rá. Megsajnálja őket, és végül kinyílnak az ajtók. Kiabálás, tuszkolódás, lökdösődés. Félek. És nagyon fázom. Félek, hogy elejtenek. Félek, hogy összenyomnak. De végül fenn vagyunk a buszon. Anyám is, apám is. Én az élére állított bőrönd tetején állok, bebújva anyám kigombolt kabátja mögé. Kilátni nem lehet, de benn a sok ember melegétől kezd a didergés alábbhagyni. Csak a lábam fázik még mindig. Anyámhoz simulva, állva elszundítok. Arra ébredek, hogy özönlik ki az emberáradat a buszból, és egy számomra ismeretlen világ vesz körül. Füstölgő, pöfögő vasszörnyeteg húz sok-sok “buszt” maga után. Még mozognak, amikor apám felugrik az egyikre és eltűnik a hasában. Féltem őt, de büszke vagyok rá, hogy milyen ügyes. Anyám és én futunk mellette, amíg a kocsisor nyikorogva megáll. Apám feje megjelenik az egyik lehúzott ablakban, és onnan kiált, hogy menjünk oda hozzá. Anyám a karján velem, és egy bőrönddel a másik kezében addigra odaér a tömegen keresztül. Először engem ad oda a kinyújtott kezekbe az ablakon át. Egy szobában találom magam, ahol már ülnek néhányan. Aztán anyám bőröndje is megérkezik. De hol van ő? Keservesen sírni kezdek, hogy anya, anya. A szoba lassan mozogni kezd, és anya sehol. Aztán egyszer csak pihegve megjelenik a szoba másik oldalán az ajtóban. És leül mellénk a párnázott ülésre, ahol eddig én ültem a kisbőrönd tetején. Ölébe vesz, betakargat apám kabátjával. Az elgémberedett ujjaim apám meleg kezétől éledeznek. Anyám letörli arcomról a könnyeket, és halkan súgja: “Ne sírj, Pöttöm, most már minden rendben lesz. Próbálj meg aludni.“ Még kattogó, zakatoló hangokat hallok egy darabig, majd megszűnik a világ körülöttem. A másik nagymamánál ébredek, akit eddig csak néhányszor láttam. De ezután sokat fogom. Meg a nagypapát is. Mert a következő öt évben itt lesz az új otthonom. De a szüleim már nem laknak velem, mint régen. Mert elindultak szerencsét próbálni a nagy-nagy távoli városba.

Hát ha "az első hó" nehéznek bizonyult, a következő talán könnyebb lesz: az első szerelem. (Ebben a témában egyszerre több pályaművet is elfogadunk, ugye?)
Kedves Myrtill,
nagyon tetszett a történeted! Igazán szemléletesen, szépen írsz.
Most, hogy láttam az új témát, amelyet felvetettél,nem tudom kihagyni,hiszen kinek ne lenne története az első szerelemről?
Kicsit "csalok", mert egy olyan írást teszek fel, amellyel egy másik társkeresőn egy írói játékban részt vettem, tehát nem most írtam meg a történetet, viszont valóban megtörtént.
Íme:

A falunknak két része volt, Ófalu és Újfalu, mely akkoriban még nem volt teljesen egybeépülve. Mintegy 2km hosszú földút kanyargott az Ófalu szélén elterülő temetőtől az Újfalu szélső házáig, s ez olyan volt, mint egy demarkációs vonal, amely elválasztott bennünket újfalusi kortársainktól, s így csak akkor ismerhettük meg őket, amikor felső tagozatba kerültek az Ófaluba.
Amikor felső tagozatba léptünk, már ketté kellett választani az osztályunkat, mert hirtelen olyan sokan lettünk.
Az első tanítási napon kíváncsian méregettük az „osztály idegeneket”, de azért lassan megbarátkoztunk. Akkoriban még nem érdekeltek a fiúk, de mire 13 éves lettem kész nővé értem. A változás nyáron kezdődött, s mire ősszel újra az iskolapadba ültem, nem kerülte el a figyelmemet, hogy egyre több fiú szeme akad meg rajtam, hiszen nem lehetett nem észrevenni a domborulatokat , amelyekkel a természet kárpótolt, a nővé érés fájdalmas, és kellemetlen részéért.
Különösen egy fiú tetszett, az újfalusi G. Jancsi, aki már a tanítás első napján, egy kitépett füzetlapra rajzolt piros szívecskével jelezte, hogy tetszem neki. A szerelmes levelet, közös bizalmasunkkal Katival juttatta el hozzám.
S ez így ment hónapokon keresztül. A levelek jöttek, s mentek, s a végén még egy iskolai mozielőadáson is egymás mellé keveredtünk, s eljutottunk a beteljesülésig, vagyis, hogy meg mertük fogni egymás kezét. A film címére a mai napig emlékszem. Egy híres természetfilm volt, a címe: Gyöngyvirágtól lombhullásig, de a film lepergett úgy a filmvásznon, hogy semmire nem emlékszem belőle.
Ez volt az én első szerelmem története, de volt egy másik, amelynek tudtomon kívül voltam főszereplője , mint a vágy titkos tárgya.
Jancsi az A-ba járt, én a B-be, és volt egy osztálytársam Dodi, akit én sokáig észre sem vettem, hiszen egy félénk visszahúzódó fiú volt. Később pedig inkább zavart , hogy állandóan olyan nagy borjú szemekkel bámult rám, s mindig körülöttem lebzselt, levakarhatatlanul. Így inkább utáltam és kerültem.
Elballagtunk, s én az ország másik végébe kerültem technikumba, s csak nyaranta látogattam haza, s ilyenkor Dodival néha-néha összefutottunk, s beszélgettünk. Beszélgetni nagyon jókat lehetett vele, mindenről, de semmi több nem történt.
Negyedikes voltam, amikor kaptam a falumból egy levelet. Dodi írta!
Elmesélte benne, hogy évek óta szerelmes belém, hogy rajong értem, hogy már nyolcadikos korunkban is boldog volt, ha a közelemben lehetett.
Ő akkoriban már verseket, dalszövegeket írogatott, s azt mesélte, hogy M.Júlia, az akkor divatos könnyűzene szerző már elfogadott belőlük egyet-kettőt, s megjelenés előtt állnak.
A vallomása végén egy saját vers állt, amelyet hozzám írt:

„Álom volt csupán, hogy szerettél,
Csintalan felém nevettél,
Álomnak is szép, mint tündérmesék,
Hagyj álmodni még!”

A vers kitörölhetetlenül belém ivódott, de örökre titok marad, hogy milyen lehetett volna a folytatás, mert Dodi a következő évben, 19 évesen, rákban meghalt.
Talán mégis Ő lett volna az én igazi első , bár beteljesületlen szerelmem?

A témát meghagyom másoknak is, mert úgy látom, hogy sok jó író akad itt az oldalon, s ami külön meglepetés nekem, hogy a "férfiaink" is "megszólaltak", bár ez a téma lehet, hogy kicsit "lányos"?
Jó lenne ha a férfiak rácáfolnának!
Üdv.,
Íris
Kedves Iris!

Ezt a két love story-t nem (csak) egy másik társkeresőn, de az 50Pluszon is megírtad már egyszer a "Szerelmek anno...." című blog bejegyzésedben. :-) :-)

S mivel két történetet is írtál, új témát ajánlanék föl folytatásként: annak a sportnak a nevét, amely Gary Lineker szerint olyan játék, ahol 22-en kergetnek egy labdát, és a végén mindig a németek nyernek. Alcím: Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban?

M.
Kedves Myrtill!

Szeretném javasolni,persze nem kötelező jelleggel,hogy ne legyen
megadva a téma címe.Ugyanis nem biztos,hogy az adott témában 
van valakinek figyelemre méltó története.Viszont egy szabadon
választott témában,talán többeknek lenne érdekes története.
A lényeg úgy gondolom az,ha minél többen írnának és minél
többen olvasnák.

Üdvözlettel
Józsi