Kedves Józsi!

Ezen az oldalon sokfelé leírhatunk bármiféle történetet megkötöttség nélkül a különböző témákhoz hozzászólva. Számtalan lehetőséget találhat mindenki, aki szívesen ír.

Viszont:
Ezt a témát éppen az különbözteti meg a többitől, ahogy a témaindítóban le is írtam, hogy a történetíró felad egy szót, amelyről  a következő megszólalónak eszébe jut valami: történet, pár szó, kép, zene, bármi ..., és azt megosztja a többiekkel.

 Természetesen el is lehet térni a feladott szótól, ha van valami más, jobb, kedvesebb, amit szívesen leírna a játszó kedvű.

Javaslom,hogy maradjon meg ennek a játéknak az eddig szokásban volt menete.   
 
Még hozzátennék egy gondolatot az előző bejegyzésemhez:  Tapasztalatom szerint, ha csak "úgy", bármiről lehet írni, az kevésbé sarkallja tollforgatásra a tagokat. Egy - egy hívószó viszont felidézi  az emléket, gondolatot ébreszt, és ily módon kiválóan alkalmas arra, hogy  minél többen bekapcsolódjanak a játékba.
Mert ez a cél, igazad van.  :)

 
Kedves L.emma!

Köszönöm a válaszodat.
Értem a lényegét,csak hát elég döcögősen megy a dolog.
Ennyi emberből nagyon kevesen aktivizálják magukat.
Gondoltam hátha.Nem akarom én felborítani a játék menetét.
Folytatódjon az eddigiek szerint.
Remélem még sok jó történetet olvasunk(vagy írunk).

Üdvözlettel
Józsi 
Kedves Józsi, kedves játékos kedvű Tagtársak!

Akkor azt javaslom, maradjon Myrtill feladványa, amit idemásolok:  " új témát ajánlanék föl folytatásként: annak a sportnak a nevét, amely Gary Lineker szerint olyan játék, ahol 22-en kergetnek egy labdát, és a végén mindig a németek nyernek. Alcím: Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban?"

... azzal a kiegészítéssel, amelyet már különben korábban is írtam,hogy aki más témáról szeretne mesélni, nyugodtan megteheti most is, máskor is, akár valakihez kapcsolódva, ha úgy van kedve.
Ahogy már tettük korábban.

Sok jó írást, érdekes olvasnivalót kívánok mindannyiunknak. 


 
Hát, ha már a foci témához senkinek sem ugrott be egy jó sztori, akkor bevágom ide ezt a kedvesen amatőr, gyermekded filmecskét az élet nagy igazságáról és tanulságáról. A dráma egy focista balesetét, majd az azt követő gyógyulását dolgozza fel. Én biza lájkoltam a YouTube-on, hadd örüljenek a filmecske készítői. Mert a film üzenete tetszik nekem. :-)

https://www.youtube.com/watch?v=xaDZo9pyht4
Csodadoktorok

Ne szisszenj fel Kedves Olvasó, értem én, hogy 22-en játsszák és, hogy arról kell írnom, de csak olvass tovább, a téma nem vész el.
Vannak országok, ahol ezért a játékért, halni képesek a játékosok, de még a nézők is, de minimum élni érte érdemes. Ezekben az oszágokban a játék gyors és tegyük hozzá élvezetes is. Néhol annyira gyors, hogy elfárad az ember szeme a két kapu közötti rohangálást nézve. Sajnos előfordulnak sérülések is, de ott a lényeg, hogy a labdát a kapuba juttassák és ezt lehetőleg játékkal, nem a színészi tehetség produkálásával.
'Oszt itt van a magyar foci... olyan amilyen, a mienk, ja kicsit savanyú, kicsit sárga, kicsit kicsi, de ez a magyar foci. Óriási színészi teljesítménnyel , a fiaink úgy halnak a pályán, hogy Desdemona soha így nem halt még a színházban. Pörögnek, forognak a füvön és néha még a megrúgott végtagot is felcserélve fogják ott, ahol fáj, ordítanak közben és orvosért kiáltanak s intenek hamar. Be is rohan a sportorvos és a gyúró, míg a többi csapattárs már a nekrológot fogalmazza, munkához lát a csodadoktor. Kézrátétellel és hideg levegővel valóban csodát tesz. A játékos, ki elébb még a szirének hangját követve a halál bugyrai felé haladt, egy perces kezelés után felkel és kicsit sántítva, de saját lábán távozik.
Visszanézve az eseményt, talán a másik lábát fújta meg az őszi szél, mert ellenfél játékos a közelben nem volt, ... mondhatjuk a sírgödörből tért vissza emberünk. Egy időben nagy divat volt a fetrengő, nagy halált eljátszó játékost emigyen biztatni a nézőtérről: Földet rá, földet rá...
A játékos feltámadását egy csodadoktor segítette, mi lehet más, aki pár másodperc alatt a pályán végét járó játékosból játékra kész, aktív embert farag.

A következő téma legyen a Hóember
Anyai nagyszüleim Sashalmon laktak, néha náluk töltöttünk néhány napot karácsony előtt a nővéremmel. Egyik évben a nővérem valamivel elvágta a kezét, és a Mamáék elvitték az SZTK-ba. Engem otthon hagytak, mondván, hogy egy fél óra és már itthon is vannak, addig készítsek egy szép nagy hóembert, a szomszéd bácsi kint lapátolja a havat, majd az vigyáz rám.
Papa még a kapuból visszaszólt, hogy mindenképpen adjak rá sapkát és sálat, mert különben megfázik...
Nagyon fázhattam, mert a saját sálamat és sapkámat magamon hagytam, ám a hóembert a szánkóra állítva építettem, majd bevonszoltam a jó meleg lakásba, hogy ha hazajön, a Mama ad rá sálat és sapkát.
Aztán kimentem az udvarra csúszkálni a jégen.
Nemsokára megérkeztek a Mamáék, én csak arra lettem figyelmes, hogy a Papa kijön az udvarra, felkap engem nevetve, a Mama meg jön utána ordibálva, hogy csak tanítson hülyeségekre... sehogy sem értettem, miért nem dicsérnek meg, hogy milyen ügyes voltam.
Végül a Mama is megbékélt, kimosta a szőnyeget, és a lelkemre kötötte, hogy a Nagyapámnak sosem szabad szót fogadni, mert örök gyerek.

Még kisgyermek voltam, amikor a Papám meghalt. Csupa kedves emlékem van róla. És valóban mindig nevetett, örök jókedve volt...

A következő téma legyen a szánkózás.
Gyönyörű napsütéses téli nap volt, hatalmas pelyhekben hullott a hó. Győri lakos voltam hajdanában és rendszeresen jártunk a  közeli Bakonyba kirándulni. Elhatároztuk, hogy kihasználva ezt a csodálatos időt elmegyünk síelni. Mivel nekem a térdemet operálták -így a síelés kimaradt az életemből- gondoltam, hogy akkor jöjjön a szánkó. Kalandra fel!
Míg élek nem felejtem el az eplényi sípályát. Csak álltam a tetején, egyedül és úgy éreztem magamat, mintha a Mont Everest legmagasabb csúcsáról tekintenék szét. Büszke voltam magamra, hogy ilyen magasra felküzdöttem gyalogosan magamat. Gondoltam, hogyha ezt előre tudom, hoztam volna zászlót magammal és kitűzhettem volna.
De az egyre erősebben jelentkező érzet hasonló volt, mint amit akkor éreztem amikor gyerekkoromban felmásztam egy nagy diófára, de lejönni egyedül már nem tudtam. 
Szerencsére empatikus barátaim voltak, ketten is felajánlották,  hogy mielőtt jégszoborrá válnék felülnek mögém a szánkóra és hajrá! A második "ugratónál" széttörött alattunk a régi szerkezet és mire leértünk a sípálya aljára már sokan úgy gondolták, hogy ezt épen nem úsztuk meg. Hát jól gondolták!
Ugyan egyikünknek sem törött el semmije sem, én azonban nem tudtam abba hagyni a rötyögést. Szabatosabban kifejezve nevetőgörcsöt kaptam, a szó legszorosabb értelmében. Végül mégis csak szükség volt a mentősökre....és egy nyugtató injekcióra.

A következő téma legyen a karácsonyfa állítás.
Azt gondoltam a feladott téma, a karácsonyfa állítás,az aktualitása miatt,
sok friss történetet indít el.
Hiába várok senki nem számol be élményeiről.
 Amit leírok annyiban kapcsolódik a témához ,hogy a történet éppen
karácsonyfa állításakor kezdődött sok-sok évvel ezelőtt.

Néha olyan dolgok után futunk, melyeket nem is értünk, csak belül mélyen teljes meggyőződéssel tudjuk, hogy nekünk most ez kell. Aztán valami történik, valami közbejön.
Valami, amire senki nem számított. és észrevétlen elfelejtjük, szemünket becsukjuk, és más válik fontossá. Azt érezzük, hogy most minden bizonnyal arra kell mennünk.
Nem látjuk át a rendszert. de vannak olyan pontok, vannak olyan találkozások, melyek az élet térképén elkerülhetetlenek. Ha nem most, akkor pár év múlva, de megvalósul.
Az idő relatív. Mindegy mikor történik meg, de létre kellett jönnie.
A rendszer hibátlanul működik, és a karmának,a sorsnak,az istennek, vagy nevezzük ahogy akarjuk, különböző trükkjei vannak ellenünk. Értünk. A dolgok megvalósulnak.
Aztán szépen lassan, mint egy apró kapcsoló gomb, átváltasz.
Az életed attól a ponttól kezdve sínre kerül. Mert csak így lehetett egész.
A dolgok megtalálják a medrüket.
Nos a serdülő korom vége felé, a felnőtté válásom küszöbén, december 24 délután, drága jó szüleimmel és kishúgommal a karácsonyfát díszítettük. Mint ilyenkor lenni szokott sokat beszélgettünk,anekdotáztunk,sok minden szóba került.
A szüleim talán kíváncsiságból,vagy csak a miheztartás végett a felől érdeklődtek szelíden,nem e akarok már nősülni,van e valaki kinézve,vagy már talán van is egy bimbózó kapcsolatom.
A kérdés talán a lázadó korom miatt,igen kellemetlenül érintett.
Mivel a helységből pont az utcára láttuk,kibámultam az ablakon,ahol épp egy kislány ment a járdán. Hanyagul megkérdeztem,-hogy ez jó lesz?
Ezzel a téma részemről le volt zárva,ezt érezte is mindenki és nem feszegették tovább.
Elmúlt a karácsony és még jó pár év,én éltem a fiatalságom bohó éveit az éppen aktuális „menyasszony” jelöltekkel.
Közel voltam a húszhoz,mikor megismerkedtem egy gyönyörű fiatal lánnyal.
Éreztem,hogy most valami megváltozott.Nem csak az aktuálisként tekintek rá.
Éreztem ez most valami más,valami megfoghatatlan érzés,hogy mindig vele szeretnél lenni,
mert vele vagy egész.
Közel egy éve „jártunk már együtt”,mikor úgy éreztem,illő lenne a szüleimnek bemutatni.
Érdekes most nem éreztem,hogy ebben valami kellemetlen lenne. Sőt úgy éreztem valami nagyon nagy kincset viszek eléjük,amitől mindenkinek el kell ájulnia,
mert
olyat látnak amiből csak egy van a világon.
A gondolatokat tett követte,kellő előkészítés után sor került a nagy találkozóra.
Amikor beléptünk az ajtón,megrőkönyödésemre nem ájult el senki,
csak édesanyám arcán futott át egy cinkos mosoly.
A találkozó meghitt jó hangulatban telt el.
Az arckifejezésekből itélve megelégedettség,öröm és boldogság töltötte be a helységet. Megkönnyebbűlten végtelen örömmel és boldogságban kísértem haza az én egyetlenemet, érezve,hogy a családom is észrevette milyen különleges kincset hoztam a házhoz.
Repültem hazafelé,hogy mielőbb halljam a véleményeket,vagyis főleg édesanyámét, hogy mi volt az a mosoly a belépőkor.
Ő szeretetteljesen könnyes szemmel kérdezte –emlékszem e arra a régi karácsonyra mikor kimutattam az ablakon,hogy ez jó lesz e?
Bizony,mondta ez a lány,ugyanaz aki akkor kislányként előttünk sétált és becsüljem meg mert Isten figyel rám és terve van velünk.
Igen!Három év múlva feleségül vettem és kaptam negyven gyönyörű,boldog évet.
Igen,attól a naptól boldogok voltunk.
Ennyi kellett,hogy hazataláljunk. 


A következő téma talán legyen az: ÁLMAINK 
Sokan sokféle magyarázatot ismernek az álmokkal kapcsolatban. Van, aki az éjjeli lámpa mellett noteszt tart, hogy feljegyezze az álmát. Mások állítják, hogy az igazi álmokat nem tudjuk feljegyezni, mert nem emlékszünk rájuk, csak később ugranak be valami kapcsán. És vannak, akik azt állítják, azzal álmodunk, ami a leginkább foglalkoztat, hiszen azzal kapcsolatos az elalvás előtti utolsó gondolatunk.

Nos, én ezt érdekesnek tartom, de igazán nem foglalkoztam sosem álomfejtéssel.

Van azonban valami, ami időnként visszatér álmomban. Valaki felébreszt. Van hangja, a nevemet mondja, de nem tudom, hogy férfi vagy női hang és van arca, de amellett, hogy tudom, hogy emberi arc, képtelen vagyok leírni. Néha még azt is érezni vélem, hogy hozzám ér, a vállamat érinti meg. Sosem ijedtem meg tőle. Valójában sokáig nem is foglalkoztam vele, talán azt hittem, szellem... nem tudom. Aztán történt egy olyan érdekes dolog, hogy egy olyan éjszaka után, amikor arra ébredtem, hogy kelteget, nap közben konfrontálódtam valakivel, és tisztán hallottam, amint az éjszakai hang a nevemet mondja. Abban a pillanatban minden idegszálammal a problémámra tudtam figyelni. Simán megoldottam.
Nem kerestem magyarázatot a történtekre. Mert tudtam, hogy nem fogom megtalálni. Akkor van ilyen érzésünk, amikor tudjuk, hogy akire rábízzuk magunkat, az csalhatatlan. Eltelt a nap, és egyetlen gondolatom sem volt az egész történéssel. Felállíthattam volna egy hipotézist, de az nem feltétlen az igazság lett volna, csak az én feltevésem...
Aztán jó idő elteltével szinte ugyanez megismétlődött. Akkor döntési kényszerben voltam. Az első benyomásom szerint döntöttem.

Manapság nincs olyan élethelyzetem, amelyben ne tudnám ébren vagy akár álmomból felkeltve, hogy mi lesz a következő lépésem, mert nincs azonnali megoldást igénylő problémám. De tudom, hogy amikor olyan helyzetben leszek, figyelmeztet a hang.

Ez számomra tökéletesen elfogadható megoldás :wink:

A következő téma legyen az újévi fogadalom.
Szép napot! Velem is hasonló dolgok történnek. Én hiszek az álmok jelentésében. Sokszor kérem is, hogy a problémáim megoldására adjon jelet :) BUÉK :)
Georgina61 írta:
A következő téma legyen az újévi fogadalom.



Régen volt újév napja, lefolyt azóta már sok víz a Tiszán is, nemcsak a Dunán.

Nem szoktam fogadalmakat tenni. Talán, mert aminek meg kell lenni, azt úgyis meg kell tenni, nehézség meg fogadalom ide vagy oda. Meg aztán, amit muszáj ( mert megfogadtam), azt kevésbé szívesen teszem- gyarló vagyok - nem is tagadom. :)  
Aztán meg: ki szeret kudarcot vallani?  :wink:

Inkább az álomról írok egy kicsit.

 Gyakran emékszem egy-egy álmomra vagy belőle részletekre, és felébredve néha eltöprengek, vajon miért, mivel kapcsolatos, mit jelenthet. 

Ilyen a mai is. Valószínűleg ismeritek az érzést: teljesen valóságos volt, mégis annyira képtelen. Dolgoztam, homlokegyenest ellenkezőleg csinálva mindent, mint  ahogy szoktam, és valamennyi pillanatát élesen átélve éreztem, hogy ott vagyok,  minden kimondott meg hallott szóra világosan emlékszem még most, órák múlva is. 

Feladvány?  Kulcs az elkövetkező hónapokhoz? Intés, figyelmeztetés?  
Vagy csak egy kis álomkirándulás?

Majd elválik.  Talán.  :)



Legyen az új feladvány az ünnep vagy a tavasz, esetleg a kettő együtt is - kinek-kinek kedve szerint.


    
Ünnep! Tavasz!

Nekem a húsvét mindig egy   kedves ünnep,a tojás díszítés,nyuszinak fészek készítés,az eldugott ajándék keresést jelentette. Gyermekként a szüleim gondoskodtak róla, hogy izgalommal kezdjük a készülődést volt, hogy hó alól kotortunk füvet a fészeknek.Felnőtt fejjel már átérzem az ő izgalmukat is, hogy hat gyermekük ajándékát merre is dugják ,úgy hogy célba is érjen,az találja meg akinek szánták. :D Ez az izgalom járt át engem is , amikor a saját gyermekeimmel kosárban szedtük a füvet,és dugtam el éjjel az alvó gyermekem ágya alá az ajándékot.Ugyanúgy izgultam mint ők,sikerül e a meglepetés.Aztán az élet megajándékozott azzal is, hogy az unokámnak dugtam el a meglepetést,és mondhatom ősz fejjel ugyanúgy izgultam mint annak idején gyermekien.Megtalálta és örült neki,és én is az ő örömének. Tavasz -megújulás.
Talán legyen a következő téma : Az első randid.
Az első randim

Régen volt, talán igaz sem volt...de emlékszem. Mivel az első volt, így felejthetetlen. Talán hat évesek lehettünk és mindketten az általános iskola első osztályába jártunk. A tanórák végeztével -persze titokban- mindig megvárt egy saroknyira az iskolától és hazakísért. Nagyon vékonyka kislány voltam, ezért lovagiasan hozta az iskola táskámat és csak a házunk előtt adta vissza. Ugyan még fogalmam sem volt, hogy mi a szerelem, de az osztálytársaink felfigyeltek ránk, hogy sülve-főve együtt járunk. Elkezdtek bennünket csúfolni: két szerelmes pár, mindig együtt jár. Így hát megtudtam, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba.  :oops:
Egy szemüveges, kövér fiú volt az én első lovagom. Az édesanyja már nem élt, de az esküvői ruhája a szekrényben volt, amit megmutatott nekem. Gyönyörű volt, hosszú, fehér és nagyon nagy. Elhatároztuk, hogy mire belenövök összeházasodunk, mi ketten, a két szerelmes pár... (Jut eszembe: miért nem egy szerelmes pár?)
Persze az élet más történetet szánt nekünk. De az osztálytalálkozón szívesen emlékeztünk vissza a mi első titkos randevúnkra, amiről csak a fél iskola tudott. 

A következő téma legyen: az első csók 
Az első csók

Lassan 40 éve történt. Annyiszor újra átéltem, hogy most is éles az emlék. 18-19 éves voltam és az első randevún történt, karácsony másnapjának estéjén.
Amikor kora délután a barátnőmhöz készülődtem, még sejtelmem sem volt, hogy randevúra is megyek, arról meg végképp nem, hogy életem első (második, harmadik……) :oops: csókját fogom átélni. A fiú a barátnőm unokatestvére volt, akivel többször is összefutottam az előző években, de nem vettem észre, hogy érdeklem. Kellemes délutánt töltöttünk együtt hármasban. A barátnőm és a fiú az asztalnál ültek, én elhúzódtam egy kanapé biztonságos sarkába. Beszélgetés, bolondozás, zenehallgatás…..elrepült az engedélyezett idő hamar. Édesanyám szigorúan megkövetelte, hogy télen este 6-ra, nyáron este 7-re érjek haza. Minden marasztalás ellenére, amikor eljött az ideje elkezdtem készülődni, hiszen még fél órás séta volt előttem hazáig. Meglepődtem, amikor a fiú is szedelőzködni kezdett, hiszen őt nem sürgette senki. A barátnőm sejtelmesen mosolygott ránk búcsúzáskor. Elindultunk némán egymás mellett . A csendet a fiú törte meg, de nem emlékszem, hogy mit mondott, mert arra figyeltem, hogy séta közben folyton összekoccant a kezünk. „ A következő koccanásnál otthagyom, nem kapom el”- döntöttem hirtelen. Otthagytam, erős kéz markolta meg az enyémet, erősen, mégis finoman. Már nem kellettek szavak, éreztem, hogy lassítja lépteit, és tudtam, hogy szeretné a röpke, fél órás sétát megnyújtani. Úgy félúton hirtelen megállt, maga felé fordított. Némán néztünk egymás szemébe, szemünk egyre közeledett egymás szeméhez, felvillant egy gondolat: most mi lesz? …nem tudok csókolózni!!!....és összeolvadt ajkam az övével,…. már nem aggódtam .
Életem legszebb éve következett…

A következő téma: szerelem első látásra