A szürke különféle árnyalatát felöltve a felhők szomorú nehézséggel ereszkedtek a városra. Az ablakomra egyre sűrűbben ejtette könnyeit az ég.A nő ott állt pár lépésre tőlem a kép mégis homályos nagyon halvány volt, a szemeim könnyezni kezdtek a megerőltetéstől. Megkértem, hogy jöjjön el és most itt állt előttem, én meg képtelen voltam elhinni, felfogni, hogy maga a valóság. Nem, ez nem lehet a képzeletem játéka, ő valóban ott áll előttem mozdulatlan mint egy ókori istennő szobra. Csillogó hosszú aranyszínű haja eltakarta melleit, egy fehér földígérő selyem hálóingszerűség volt rajta, alatta semmi, Nem mozdultam mert féltem, hogy elriasztom az álmot ami annyira lekötött, ez mégis csak a képzeletem szüleménye, mondtam magamban. Lassan alig észlelő mozdulattal felényujtottam a kezem és megpróbáltam az első lépést is, a kép mozgásom szerint tisztulni kezdett, merészkedtem közelebb és közelebb mentem hozzá, hirtelen erős fény vett körül, nem láttam a napot és mégis kellemes érzés árasztott el. Már ott álltam vele szemben alig két lépés választott el egymástól, nem beszéltünk csak néztük egymást és ugyéreztem, hogy ennél nem kell több, a szemeink mindent elmondtak amit szavakban nem tudtunk kifejezni, éreztem a boldogság meleg forrását ahogy terjed bennem, az énem lebegett valahol a valóság és a hitetlenség határán. A semmiből egy bűvész jött hozzánk és fenséges mozdulatokkal üdvözölt derékből meghajolva, én alig egy fejmozgással viszonoztam köszönését. Ő alig, leheletnyit megérintette a nő vállát és az lassú lebegő léptekkel táncolni kezdett, fejefőlé emelte kezeit koszorút formálva és úgy forgott a bűvész körül. Egy újabb érintés és a nő mozdulatlan szoborrá vált, én mondani akartam valamit de a bűvész mintha kiolvasta gondolatomat a mutató úját a szájához emelte és csendre intett. Odanyúlt a nő kezeihez és egy aranylevelű koszorút varázsolt elő, minden mozdulata olyan tisztán felfogható volt, hogy csaknem biztos voltam benne, hogy én is képes lennék a varázslatos bűvészmutatványra. Felém fordult és intet, hogy menjek közelebb és érintsem meg a koszorút, világosan láttam és merészen értenyultam de nem történt semmi. Ez nem valóság mondtam magamban, ekkor éreztem, hogy valaki megérinti a vállam, odanéztem és egy bohóc mosolygó arccal bátorított, hogy próbáljam meg mégegyszer, ez nem valóság, mondtam, az én világom korlátozott sosem fogom megérteni a ti világotokat. A bohóc még mindig mosolygó arccal elvette a bűvésztől a koszorút és felém-nyújtotta, lassan félve nehogy elrontsam a játék vonzalmát érte nyúltam és megfogtam a koszorút. A kezem, a testem ragyogott a koszorú fényében a béke és a szeretet árasztotta el minden porcikámat, mindez alig egy pillanatig tartott a korona eltűnt de az érzések bennem maradtak. A bűvész és a nő már nem voltak ott, a bohóc vidáman utánozta a tánclépteket, becsukott szemmel élvezte a képzelet zenéjét. Én tanácstalanul néztem őt és próbáltam megérteni mindazt amit láttam mindazt ami velem történik. A bohóc tánclépésben közeledett hozzám és megállt velem szemben.
- A világ határtalan, ti saját magatok korlátozzátok képességeiteket hitetlenségetekben.
Védekezni próbáltam de a bohóc már nem volt ott, a fény lassan elhalványult, helyette szürke csendes eső könnyei simultak az ablakom üvegén.
Ne haragudj,tényleg semmi közöm hozzá, de miért szomorúak az írásaid,idézeteid...mindig?                             Ha tehetem olvaslak, szépek és szomorúak  :oops: Erzsi
cron