A tél hangját hallgatom.
A házak közt sír a szél,
mint árva hegedű.
Megfagy a fákon a dér.
Csendes a hóesés,
de mintha mégis hallanám,
ahogy az apró csillagocskák
táncolnak, pörögnek a légben,
mielőtt mind földet ér.
Roppan a jég a lábam alatt.
Reccsen néhány gyönge ág,
amint a tél súlya húzza,
rázza vadul a szél
a hólepte almafát.
Minden vakító fehér,
a fagyos, éles levegőtől
megfájdul fejem.
Zsebre dugom fázó kezem,
de nem futok a tél elől.
Sűrű, ködös pára ront rám
a fáradt folyó felől.
A hidegtől könnyezik szemem,
felfelé fordítom tenyerem,
hadd lepje be a hó.
Hajamon csillog a dér,
lábnyomom eltűnik,
fedi fehér takaró.
Mint a halotti lepel,
mi testem takarja majd,
ha földi létem megszűnik.
De emlékezem majd a télre,
mint andalító, halk zenére,
mi körül ölel csendesen
most, s akkor is talán,
mikor már mélyen alszom
a hólepte föld alatt
hideg téli éjszakán.
Nagyon szép vers. Örömmel olvastam.
Köszönöm. :)
Sokadszorra olvasva is mindig új érzéseket, gondolatokat, képeket adtál.
Köszönöm Neked!!!
cron