José Real Navarro: Szokatlan betegség

“A világon elterjedt egy szokatlan betegség. Akik megbetegedtek, azok szíve egyre kisebb lett, erejük csökkent, vidámságuk alább hagyott. Az orvosok tanácstalanok voltak. Rengeteg orvosságot írtak elő, de semmi nem használt. Még szívátültetést is alkalmaztak. Az átültetett szív is pár napra a műtét után kezdett összezsugorodni. Tehetetlen félelem fogta el őket. A betegség tovább terjedt. A kórházak megteltek az utolsó ágyig. Rövid idő után mindenki szívbajos lett. Ágyban fekvő lett az egész világ és a halált várta.
Egyedül egy személyt nem ragadott el a kór. Idős ember volt, szép nagy és egészséges volt a szíve, sőt a szokottnál is nagyobb. Nekilátott a betegápolásnak. Azt vette észre, ha meg fogta a beteg kezét és rámosolygott a kis szív azonnal növekedni kezdett. Amint elengedte a növekedés megállt. Fölfedezett valamit. A szokatlan betegség oka a szeretet hiánya volt. Nekilátott a munkának, betegtől betegig járt. Fogta a kezüket és nevetett. Amikor a beteg szíve kellő nagy lett, ő is képes volt gyógyítani. Az új orvosság gyorsan terjedt az egész világon. Világszerte megszaporodtak a nagyszívű emberek. Mindenkit gyógykezeltek és a szívek nőttek. Elég volt megfogni a kezet és mosolyogni.”

69341472_1319780854878784_4850484202925195264_n.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
“Nemrég egy szupermarketben vásároltam, amikor a fiatal pénztáros hölgy Gréta azt javasolta nekem, hogy inkább a saját táskáimat használjam, mert a műanyag zacskó nem környezetbarát. Bocsánatot kértem, és elmondtam neki, hogy „az én időmben nem volt még ez a „zöld” dolog.
A hölgy azt válaszolta, hogy „azért van ma ezzel problémánk, mert az Önök generációja nem törődött eléggé azzal, hogy a környezetet megóvja a jövő nemzedékének”.
Elgondolkodtam. És szépen mesélni kezdtem a pénztárosnak, hogyan is volt a "mi időnkben":
Annak idején visszavittük a tejesüvegeket, üdítősüvegeket és sörösüvegeket a boltba. A boltból visszakerültek az üzembe, ahol mosás és sterilizálás után újratöltötték őket. Így voltak mindig újrahasznosítva. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
A lépcsőn gyalog jártunk, mert nem volt mozgólépcső minden boltban és irodaházban. Gyalog mentünk a boltba, nem pattantunk be a 300 lóerős verdánkba, valahányszor volt valami elintéznivalónk kétsaroknyira. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején kimostuk a gyerekpelenkát, mert nem volt még eldobható pelenka. A ruhát szárítókötélen szárítottuk, nem pedig egy 240 voltot zabáló masinában. A szél- és a napenergia szárította a ruhákat a mi időnkben. A gyerekek a testvéreiktől örökölt ruhákban jártak, nem kaptak mindig vadonatúj göncöket. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején egy tévé volt egy háztartásban, nem pedig szobánként. A konyhában kézzel kavartuk az ételt, mert nem volt elektromos gépünk, ami mindent megcsinált volna helyettünk. Ha törékeny tárgyat akartunk postán küldeni, régi újságpapírokba csomagoltuk, hogy megvédjük, nem pedig buborékfóliába.
Annak idején nem használtunk benzinmotoros fűnyírót. A füvet emberi erővel hajtott tologatós fűnyíróval nyírtuk. A munka jelentette számunkra a testmozgást, ezért nem kellett fitnesztermekbe járnunk, hogy árammal működő gépeken edzünk, fussunk. De a pénztáros hölgynek igaza volt, ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
Ivókútból ittunk, ha szomjasak voltunk, nem vettünk műanyag palackos vizet, valahányszor inni akartunk. A tollakat újratöltöttük tintával, ahelyett, hogy mindig új tollat vettünk volna. A borotvában csak a pengét cseréltük, nem dobtuk el a teljes borotvát csak azért, mert a pengéje életlen lett. De ez a „zöld” dolog még nem létezett az én időmben.
Annak idején az emberek buszra szálltak, a gyerekek biciklivel vagy gyalog mentek iskolába, és nem használták az anyukájukat 24 órás taxiszolgálatként. Egy szobában egyetlen konnektor volt. Nem volt szükségünk egy rakás konnektorra, hogy több tucat készüléknek áramot biztosítsunk. És nem volt szükségünk számítógépes kütyüre és az űrben keringő műholdaktól érkező jelekre ahhoz, hogy megtaláljuk a legközelebbi pizzériát.
Hát nem szomorú, hogy a mostani generáció arra panaszkodik, hogy mi öregek milyen pazarlók voltunk, csak mert ez a „zöld” dolog még nem létezett annak idején?"
Miért kiabálunk amikor dühösek vagyunk?

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte: “Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?”

A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: “Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat.”

“De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is” – kérdezte a szent.

A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ.

Végül a szent elmagyarázta: “Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot.

Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi.”

A szent folytatta: “Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást.”

Ránézett a tanítványaira és ezt mondta: “Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz.”

https://www.eletviraga.com/
Volt egy ember, Ravasz Péternek hívták a falujában. Szegényen élt a feleségével meg a sok gyermekével. Nem volt egyebük, csak egy kakasuk.

Azt mondja egyszer a felesége:

- Ember, a kakast vasárnap levágom.

- Hallod-e, asszony, sose vágd! Elviszem az uraságnak, hátha többet ad érte, megjutalmaz.

Űgy is tett Ravasz Péter, hóna alá kapta a szép kakast, vitte az uraságnak.

Bekopog, beköszön:

- Nagyságos úr, ajándékba hoztam magának ezt a szép kakast.

- Ugyan, Péter, ugyan, Péter! Miért nem vágtátok le, hisz olyan nagy a családod, ti is megehettétek volna.

- Hisz ez a baj, hogy a felének sem jutott volna belőle, nagyságos úr. Csak tessenek elfogyasztani jó egészséggel!

- Jól van, Péter, de este hat órára gyere el, hogy megjutalmazzalak.

- No, lám!

El is ment este hat órára.

Már a kakast egyben szép pirosra megsütötték, az asztalra tálalták. Széket is tettek Péter alá.

- No, Péter, ülj le, itt a helyed!

Leült Péter. Azt mondja a nagyságos úr:

- Ide figyelj, te hoztad a kakast, neked kell elosztani is. Ha úgy elosztod, hogy meg leszünk elégedve, Öt aranyat adok; ha nem, huszonöt botot.

- Jó.

Felállott Péter, fogta a nagy kést, lenyisszentette a kakas fejét.

- Mivelhogy e ház ura a nagyságos úr, a fej őt illeti. Nemkülönben a feleségét a nyak, mert a fej után a nyak következik.

Levágta a fejet és a nyakat, rátette a nagyságos úrnak meg a feleségének a tányérjára.

Akkor levágta a két szárnyat: az egyiket az egyik úrfinak, a másikat a másik úrfinak a tányérjára tette.

- No, az úrfiak diákok. A szárnyat kapták, hogy jól szárnyaljon az eszük, jól tudjanak tanulni.

Mindenki mosolygott.

Végül levágta a két lábat; az egyiket az egyik kisasszony tányérjára, a másikat a másikéra tette.

- No, a kisasszonyok azért kapják a lábakat, hogy jó táncosok legyenek.

Nevetett mindenki.

- Ami kis maradék még a tálon hever, ez legyen a szegény árva fejemé.

A többi részt, a javát ezzel mind maga elé húzta.

Nagyon tetszett a nagyságos úrnak az osztozkodás. Gondolta is:,,Jaj, de ravasz ez a Péter, nemhiába mondják ezt a falu eszének!"

Adott neki öt aranyat. Vitte haza nagy boldogan Péter.

A szomszédjukban lakott a módos Pál gazda. Megszimmantotta, hogy Péter öt aranyat kapott egy árva kakasért.

- No, asszony, van nekünk öt, elviszem mindet, és huszonöt aranyat kapok érte.

Össze is hajkurászta Pál gazda a kakasokat, maga meg kiöltözködött, kipödörte a bajuszát, ment a kastélyba.

Bekopog, beköszön:

- Nagyságos úr, öt szép kakast hoztam maguknak ajándékba!

A nagyságos úr mosolygott, mert tudta, miben sántikál Pál gazda, hogy honnan fúj a szél.

- Jól van, köszönjük. De ide figyelj, este vacsorára gyere el, hogy megkaphasd a jutalmad.

Hej, az is hazament nagy vígan.

Vacsorakor mondja aztán neki a nagyságos úr:

- Te hoztad a kakast, Pál gazda, neked kell elosztani. Ha jól elosztod, huszonöt aranyat kapsz; ha nem, huszonöt botot.

Felállott Pál gazda, megfogta a nagy kést, de csak állott. Hogy osszon ő el öt kakast hatfelé?

A nagyságos úr látta, hogy nem megy semmire, hát azt mondja:

- Tedd le a kést, Pál gazda, szaladj Péterért, majd ő elosztja!

Kisvártatva jött is Péter.

- Gyere ide, Péter, oszd el az öt kakast hatunk között. Ha jól el tudod osztani, kapsz huszonöt aranyat; ha nem, huszonöt botot.

De Ravasz Péter nem ijedt meg. Azt mondja:

- Mivelhogy mindent a háromság nevében szoktam csinálni, ezt is úgy próbálom. A nagyságos úr, a nagyságos asszony meg egy kakas: egy háromság, ők ezt kapják. A két úrfi meg egy kakas, az is egy háromság. A két kisasszony meg egy kakas, az szintén háromság. Az én szegény árva fejem meg ez a maradék két kakas, az szintén egy háromság.

Jót kacagott a nagyságos úr, és rögtön leszámoltatta Péternek a huszonöt aranyat, a híres Pál gazdára meg huszonötöt veretett.

Igaz volt, mese volt.
ez hülye mese volt.
% ! nem tudom melyikre gondolsz? Minden mesének van tanulsága! :D
Ha esetleg az utolsóra akkor nekem az a tanulság belőle: A szegény ember is lehet okos ! vagy fordítva? Okos ember is lehet szegény! :lol:
Gellai Judit

A vírus, akinek szíve volt

Hol volt, hol nem volt, és ezt vegyétek szó szerint, akiről szó van, sokáig kizárólag a denevérek közt lakott. Aztán gondolt egy nagyot, illetve a fenéket, nem gondolt semmire, csak egy ínyenc bolond megevett néhány szárnyas egeret vírusostól. Távol-keleti kis gömböc mese, ami azt hozta, hogy a kisnyavalya onnantól az emberekben is remekül érezte magát. Nekivágott a világnak, így, hogy repülőn, hajón is utazhatott, sokkal könnyebb volt felfedezni egyik földrészt a másik után. Azt hiszem nagyon kíváncsi lehet, mondjuk megértem, a denevérek valószínűleg gyorsan kiismerhető butácska lények. Nagy galibát okozott mindenhol. Ettől vérszemet kapott, különösen, hogy az emberek bezárkóztak előle. Ez kifejezetten felbőszítette. Mondanám, hogy gonosszá tette, ha egy élőlénynek sem nevezhető valami esetében ennek lenne értelme. Mindenesetre úgy viselkedett, mintha lenne esze gonosszá lenni. Sok bajt, fájdalmat hozott, meghaltak, akiknek még élni kellett volna. Úgyhogy összedugta a fejét, hálózatba kapcsolta a számítógépét sok brilliáns tudós, hogy megóvják az embereket az egyre veszélyesebb fertőzéstől. Nehezen boldogultak, sokan szenvedtek a világban a betegség miatt. Volt azonban valami, amiért mégis hálásak lehettek az emberek a denevérből kiszökött valaminek. Különös módon a fiatalokat, gyerekeket nagyon igyekezett nem bántani. Szinte észre sem vették, ha mégis megfertőződtek, legtöbbször a világon semmi bajuk nem történt. Megmondom őszintén, ezért én is igazán hálás vagyok, a kicsijeinkért nem kellett reszketni, csak annyira, ahogy születésük óta minden percben...
Szóval a járvány. Csúnya volt, gyorsan terjedt, rettegést váltott ki mindenhol, ahol megjelent. Egy nap aztán megérkezett hozzánk. Látta a határon a készültséget, jót nevetett rajta, ezen simán átjut, legfeljebb a lázakat kell Győrig eltolni. Mégis, ha nem a katonák, hát a kíváncsisága miatt megállt egy pillanatra. Szétnézett, hova fog betörni, miféle embereket fog kórházba hurcolni. Megnézett egy-két híradót, Kína után könnyedén olvasott a sorok között, vett észre olyat, amit nagyon nem akartak megmutatni.
És itt nálunk, éppen itt, olyat tapasztalt, amit sehol addig. Tudóst, kutatót, szekvenciáról, mutálódásról, epidemiológiai modellekről magyarázó szakembert rogyásig látott. Kicsit unta őket őszintén szólva. Hogy azért, mert többet tudott magáról náluk, vagy azért mert egy mukkot sem értett abból, amit mondtak, nem tudom. Csak azt, hogy nálunk valami olyat talált, amit sehol a világban. Ebben a fura országban minden nap, ugyanabban az időben, hogy a kis érzékeny idegrendszerük jól viselje, mesét mondanak az embereknek. Kedves, meleg hangon, szelíden, megnyugtató ritmusban mesélő nénitől hallottak az itt lakók kezecskék mosásáról, orrocskák törléséről, tojáskák fertőtlenítéséről. Egy darabig hezitált. Mondom, Kínából jött, harcedzett volt, a megtévesztést kilométerekről kiszagolta. Úgyhogy sokáig úgy gondolta, ezt az országot is lerohanja. Az utolsó tőrdöfés a nyunyókák elcsenése volt. A vezérkar, mely az ellene folyó küzdelmet kellett, hogy irányítsa, mesélte ezt is. NYU-NYÓ-KÁK EL- CSE- NÉ- SE ismételte döbbeneten többször egymás után.
Aztán döntött. Ilyen átverés nincs, erre még az otthoniak sem képesek. Errefelé tényleg csak óvodáskorúak élnek.
Úgyhogy fogta magát, visszamászott az arra kószáló denevérekbe, békén hagyta ezt a csodás, gyermeki országot.
Itt a mese vége, aludjatok jól gyerekek, nőjetek nagyra, vagy mégse, ki vagy mi fog akkor megvédeni titeket...

koronavírus.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
A tanár, akit nem lehetett átverni.

Elkezdődött a vizsgaidőszak az egyetemen. Voltak, akik lelkiismeretesen készültek a megmérettetésekre, és voltak, akik a minimális energia-befektetés stratégiáját választva próbáltak átevickélni az egyetemi éveiken. Ez utóbbi csoportba tartozott az a három diák is, akik szentül hitték magukról, hogy roppant kreatívak, és ez bőven elég lesz a diploma megszerzéséhez. Tanulásra ezért nem is pazarolták értékes idejüket.
Annyira-lazára vették a dolgot, hogy az egyik legfontosabb szakmai tárgyuk vizsgája előtti este elmentek bulizni egyet, és matt részegen alig találtak haza hajnalban. Puska készítésére is tökéletesen alkalmatlan állapotban voltak, ezért az a zseniális ötlet pattant ki a fejükből, hogy a vizsga végére toppanjanak csak be, és azzal a történettel álljanak elő a tanár számára, hogy egy barátjuk esküvőjéről hazafelé jövet defektet kaptak, és mostanra sikerült csak megérkezniük. Össze is koszolták az arcukat és a ruhájukat, hogy még hitelesebb legyen a mese, és tettetett kétségbeeséssel kérték a tanárukat, hogy hadd írják meg a vizsgát egy új időpontban.

A tanár megértően meghallgatta őket, majd felajánlotta nekik, hogy néhány nap múlva megírhatják a vizsgát. A diákok arcukon önelégült vigyorral léptek ki az épületből: sikerült hülyére venniük a tanárt, és még puska készítésére is bőven lesz idejük.
Eljött az ismétlő vizsga ideje, és a három srác „segédletekkel” felszerelkezve foglalta el helyét a tanteremben. A tanár kiosztotta számukra a vizsgalapot, majd arcán szolid mosollyal figyelte a fejleményeket. Mindhárom diák szeme kikerekedett, amikor ránéztek a papírlapra. Ez állt rajta:

Név: ____________
(1 pont)
Melyik kerék lett defektes?
A) Jobb első
B) Bal első
C) Jobb hátsó
D) Bal hátsó
(99 pont)

Az észt és a bölcsességet semmivel nem lehet pótolni. Ego-val főleg nem. Amikor olyan emberrel találkozol, aki ezt mégis megpróbálja, érdemes felidézned magadban ezt a történetet, hogy az ego-huszárt magabiztos nyugalommal ki tudd ábrándítani.
Mert egyszer mindenki a helyére kerül.

https://hasznaldfel.hu/
Karinthy Frigyes - Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús...

(Egy férj naplójából)

Nov. 1.
Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák; hát, ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

Febr. 15.
De nekem mégiscsak gyanús a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták, és összementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

Márc. 2.
Nem tudom, de nekem roppant gyanús a feleségem mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem, kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban, és kérdeztem tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofon vágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt; hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

Jún. 14.
Mégiscsak gyanús nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a díványon, és a házmester is feküdt a díványon; eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégiscsak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál' istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.

Aug. 3.
Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús volt a feleségem; éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig, és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú gombolyagról, mer' az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Így most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer' én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a spárgát, és visszahúzom a feleségem.

Aug. 10.
De mégiscsak gyanús nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta maga után a spárgát, és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanús nekem a feleségem. Egy óra múlva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte, és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanús nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.

Okt. 31.
Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús a feleségem. Ma este hazajövök, és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? De az nem lehet, mert hiszen még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyújtottam a gyertyát, és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltottam, de mondom, nekem roppant gyanús a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?

Nov. 7.
Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a feleségem. Este mindig rágondolok, és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan-lassan elhidegül a férje iránt, és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

Dec. 25. karácsony
Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Kéthónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem; biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jöjjek be hozzá, és még szép embernek is nevezett. Bementem, és feleségem rögtön karjaimba omlott - mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják.

https://www.youtube.com/watch?v=H3v_I8SbRoc
” – Szóval – mondta a nő -, eljössz?…
A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta, lesütött szemekkel:
– Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat, férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben, egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először? …
Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: “No, jere már!” A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához és ott élt tovább, némán és csodálkozással szívében. Tudniillik, a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.
– Igen – mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. – Szóval, eljössz?…
– Jó lenne – mondta udvariasan a férfi, begombolta kesztyűjét, s kalapját kereste. – Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.”
"Az utolsó út

Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.

- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve.

-Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.

Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom – mondta. - Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. - Nagyon csendesen beszélt. - A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt monda:
-Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig.
Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítették. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből – mondta.
- Vannak más utasaim is – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak – mondta végül. -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélgetni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?

Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.

Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.

És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el..."

idős hölgy.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.