Moldova György: Lefelé a lejtőn
Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:
– Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot és megtanultam síelni. A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim „hamiskártyásnak” kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek, de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált.
A Normafa laposabb lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam, egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal. Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos egybeszabott kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt. És este – mert azért nem akartam túl sok szemtanút, ott álltam a tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam. Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is, úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem és nem láttam senkit, lekuporodtam. Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam és a költővel szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam – úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet. Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban:
– Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.
Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni, kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a bugyimat. A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az elsősegélyhelyre. A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.
– Ön szintén kezdő, uram?
– Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok és most először sérültem meg.
– Mi történt?
– Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a vakbél-operációjának a
helye is látszott, egyébről nem is beszélve. Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány. Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?
– Én is – mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a nyolcnapi üdülési díjat. :lol: :P

sitanfolyam.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
:D

Egy átlagos nyugdíjas házaspár 1 napja...

Szóval, egyszer a feleségemmel bementünk a városba, és bepillantottunk egy
kis üzletbe. Öt percet sem voltunk benn, és kijövetkor láttuk ám, hogy egy
közterület fenntartó írja vadul a büntetőcédulát. Már éppen rakta volna bele
a kis kék zacskóba, amikor odaértünk, és megszólítottam:
"Ne szívass már, köcsög, mi lenne, ha egyszer tekintettel lennél egy idős
állampolgárra is..."
- de csak szerelte be az ablaktörlő alá az üzenetét.
Akkor lerohadtfasiztáztam, mire lila lett a feje, és írt még egy feljelentést, hogy a gumik is kopottak. Még le is fényképezte őket. Ezután szarjankónak neveztem. A feje még lilább lett, a másik üzenetet is beerőltette az ablaktörlő alá, és elkezdett írni egy harmadikat, a fene tudja miről. Akkor leb**ispicliztem. És ez így ment vagy húsz percig. A közterületes feje egyre lilult, a kék borítékok egyre szaporodtak. Mindez egyáltalán nem zavart engem és a feleségemet. Mi ugyanis busszal jöttünk be a városba. Minden napra kitalálunk valami izgi kis kalandot, hogy ne teljenek annyira unalmasan a napjaink. Nagyon fontos ez a mi korunkban.

Forrás: Internet
Moldova György írása/klasszikusa természetesen klasszisokkal jobb humor, mint a szar jankós. Nem is lehet összehasonlítani - ez utóbbi olyan stand up-os...
Kedves László! Igazad van. Vacilláltam is, hogy Moldova után megosszak-e egy ilyen történetet. Talán a józan eszemre kellett volna hallgatni. :?
Helena Ladisla

Abigél

Késésben voltam. Szakadó esőben az Október 6. utcába szállítottam öt pizzát. Loholtam fel a második emeletre, futólag láttam csak az udvaron félszegen nézelődő lányt. Haján patakokban folyt a víz, de ő csak állt ott valami szobor előtt.
Átadtam a pizzát, elnézést kértem a késésért, és örültem a borravalónak. Reméltem, látom még a lányt, de mire leértem az udvarra már eltűnt. Izgatott, milyen szobor igézte meg annyira. Márvány nőalak korsóval a kezében. Ismerősnek tűnt. Közelebb léptem, észrevettem, papír darabok vannak az edényében.
Körbenéztem, sehol senki. Kivettem egy cetlit:
„Kedves Abigél! Anyukámat holnap műtik. Egy hónap múlva pedig érettségizem. Kérlek, segíts!
(Száz szóban Budapestről)

Fotó:Internet

Abigél2.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
KatalinEszter írta: Helena Ladisla

Abigél

Késésben voltam. Szakadó esőben az Október 6. utcába szállítottam öt pizzát. Loholtam fel a második emeletre, futólag láttam csak az udvaron félszegen nézelődő lányt. Haján patakokban folyt a víz, de ő csak állt ott valami szobor előtt.
Átadtam a pizzát, elnézést kértem a késésért, és örültem a borravalónak. Reméltem, látom még a lányt, de mire leértem az udvarra már eltűnt. Izgatott, milyen szobor igézte meg annyira. Márvány nőalak korsóval a kezében. Ismerősnek tűnt. Közelebb léptem, észrevettem, papír darabok vannak az edényében.
Körbenéztem, sehol senki. Kivettem egy cetlit:
„Kedves Abigél! Anyukámat holnap műtik. Egy hónap múlva pedig érettségizem. Kérlek, segíts!
(Száz szóban Budapestről)

Fotó:Internet

Abigél2.jpg

Ezzel most eszembe juttattad, hogy meg kell nézni újra az Abigél TV filmsorozatot (Szabó Magda). Szerencsi Éva, Garas Dezső, Piros Ildikó és a többiek. Szép a kis történet is. :-)
Reggel sem árt. :)

Leparkoltam az autómmal a bevásárló központ előtt. Kiszálltam, és akkor észrevettem, hogy egy elképesztően jó motor mellett állok. Elkezdtem bámulni ezt a kétkerekű csodát. A motor másik oldalán egy kis család: anya, apa és egy kisfiú nyüzsgött a csomagokkal: pakolták a nagy bevásárlás "szerzeményeit" az autóba.
Nem tudom, honnan, de egyszer csak ott termett a motor tulajdonosa… Nagytermetű férfi, bőrnadrágban, csizmában, bőrmellényben, az egyik karján ZZ TOP, a másikon AC⚡DC tetoválással, hosszabb ősz hajjal és sűrű, fehér, majdnem köldökig érő szakállal.

A kisfiú szinte sikítva kiabálta:
- Anya, Anya! Nézd, a Mikulás!
Az Anya azt mondta:
- Nem kisfiam, az csak egy...
- ...Biker! – Az Apa némi féltékenységgel fejezte be a mondatot.
A kisfiú nagyon elszomorodott.
A motoros férfi a kisgyermek felé fordult, leguggolt, és mosolyogva azt mondta:
- Szia, igazad van, valóban a Mikulás vagyok!
- És hol van a piros ruhád? És miért motorral jársz? – kérdezte meglepetten a kisfiú.
- Mivel most nyári szünet van, járkálok ide- oda, figyelem a gyerekeket, nézem, hogy viselkednek, és így tudom, hogy kinek milyen ajándékot vigyek majd decemberben. És azért motorral járok, mert a rénszarvasok pihennek, legelnek, télen majd rengetek munkájuk lesz.
- És hol vannak a segítő Manók?
- Napoznak a tengerparton.
- Ebből nem lesz bajuk?
- Nem. Szeretik a napot.
A motoros férfi kinyitotta a nagy táskáját, amely tele volt plüss macikkal. Kivett egyet, és a kisfiú kezébe adta:
- Jó legyél és hallgass a Szüleidre! Télen majd visszatérek Hozzád valami szép ajándékkal.
A fiú szinte sírt a boldogságtól.
A motoros odafordult hozzám, kacsintott és azt suttogta:
- Ez ma a harmadik...
Felült a motorra és integetve elhajtott.

Az Anya és az Apa is mosolygott, a kisgyermek ringatta a maciját. Néztem a napot, és csak arra tudtam gondolni, hogy MILYEN SZÉP AZ ÉLET!!!

(Po Pierwsze Ludzie, fordítás: M.K.)

Fotó: Internet

motoros.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Gaál Mózes

LUPUS.

Lupus magyarul Farkas, a mi annyit jelent, hogy az a nagy fejű, még nagyobb csizmájú és viseltes ruhában járó diákocska, a ki édes apja urától örökölte a Farkas nevet, az én osztályomban csakhamar Lupussá változott.

Történt pedig ez a nevezetes dolog azon az órán, mikor a néhai jó Romulust és Rémust legelőször szoptatta meg a nőstényfarkas, és az én nagyramenendő tanítványaim megtanulták, hogy lupus annyi, mint farkas.

Ettől a naptól kezdve a nagy csizmájú fiút csak így szólítgatták:
- Szervusz, Lupus!
- Jer ide, Lupus!
- Fogd be a szád, Lupus!
- Kell-e alma, Lupus?

Tudnivaló dolog, hogy Lupust szerették az osztálytársai. Nem csúfolták sem a feje, sem a csizmája, sem a ruhája miatt. Ajándékoztak neki plajbászt, füzeteket a gazdagabbak, óra közökben lovagoltak a hátán; ha véletlenül ablakot tört be, megfizették helyette; a majálison annyi szivarka elfüstölésére kényszerítették, hogy szegény délelőtt fél tíztől késő estig tengeri betegségben szenvedett.
Jó fiú is volt ez a Lupus.
Minden pajtásának ő irta fel nevét a füzetre, mert olyan kacskaringós, eszeveszett kanyarulatú nagy betűket nem sok ember tudott vetni, mint ő. Eljárt a ligetbe lapdázni és az apróbbak hátára nem sújtott nagyokat, reá pedig akárki tetszésére üthetett a kemény bőrlabdával.
Reggelenkint öt órától nyolczig ministrált három templomban, a mi istennek tetsző, szép, jóságos cselekedet s kapott ezért a jókonyháju barátoktól egy tele lábos forralt tejet (vasárnap kávét), ebédre pedig meleg levest és jókora darab húst. Söpörte a hosszú folyosót, hordott vizet, küldözték jobbra-balra. Ott hált az egyik czellában s meggyónt legalább tizszer minden esztendőben, pedig kerek e világon nem volt farkas, akinek olyan kevés meggyónni való gonoszsága volt, mint neki.

Lupusnak édes apja, az öreg Farkas juhász volt. A legbecsületesebb Farkas, akire csak valaha juhot bíztak: jámbor, istenfélő, józan, tisztakezű. Egyik dunamelléki falucska határán vigyázta a nyájat hű kutyájával, melyet ugyancsak Farkasnak hívtak, míg gondos felesége a kis ház körül szorgoskodott. Aztán deleléskor, hosszú téli estéken eldiskurálgattak a fiúról, a ki isten kegyelméből a városban tanul s a kiből isten segedelmével még pap is lehet. Elbeszélgettek, majd nagy hallgatásba merülve néztek maguk elé, míg a nyitott kemenczében duruzsolt a parázs, veszekedtek a szikrák, sírt a fahasáb vége és a fali óra ketyegett.

- Vigye jóra isten a dolgát! - sóhajtottak fel: ennyiből állott az imádságuk.

És azt hiszem, hogy ezzel a kurta imádsággal is megelégszik az isten, mert lám, hány okos, tanult nagy úr van a világon, a ki még ennyit sem tud imádkozni.

Az öreg Farkas deczember első hetében bement a városba. Vitt magával tiz forintot, hogy vegyen a fiúnak valami melegebb ruhát, irkát, mi egyebet, a mire szüksége van.

Lupus pedig, az otromba, nagyfejű Lupus, igy szólt:
- Egyet se költsön reám, édes apám. Eltart még a csizma, a ruhám sem szakadt el. Irkát adnak a fiúk, a mennyi kell. Vigye kelmed haza a pénzt, otthon jobban elkel.
Az öreg Farkas addig még sem nyugodott, míg egy ezüst forintost be nem lopott a fia zsebébe, aztán örvendő szívvel hazaballagott.

Ebben az időben történt, hogy az egyik fiú mellé tanítót keresett az apja. Eljött hozzám, hogy ajánljak valami jóravaló fiút a haszontalan mellé.

Elküldtem Lupust.

- Tanulj együtt a fiúval s kérdezd ki a leczkéjét; ha látod, hogy hanyag, intsd meg; ha akkor sem hallgat a szép szóra, rázd meg a fülét. Értetted?
- Értettem, tanár úr.
- Aztán megbecsüld magadat.
- Alásan köszönöm.

Lupus ránczbaszedte emberül kedves osztálytársát. Ugy a sarkában volt mindig, mint édes apjának a kutyája a széledező, elbogarászó juhoknak. Bizony a fülét sem kimélte, ha szükség volt reá.

Kapott is karácsony előtt három forintot a háládatos apától.

Három forint! Én édes Istenem, mekkora rettenetes összeg ez! Három forint, melyet nem az édes apja zsugorgatott össze, hogy megtalpaltassa az ő csizmáját, nem az édes anyja gyűjtögetett tojások árából, hogy sapkát vegyen nagyfejű fiának, hanem ő maga szerezte becsületes munkával.

A kopott mellény zsebében papirba göngyölve olyan szokatlan vendég volt ez a három forint! Bizony talán e miatt dobogott olyan nagyon a Lupus szive?

Te, Marczi, ha neked három forintod volna, ugy-e minden reggel négy zsemlyét vennél, ebéd után süteményt és nyomban megvásárolnád azt a pisztolyt, melyet a bolt kirakatában láttál, hogy majd verebekre lődözz?

Te, Jancsi, a világ legfinomabb gummi puskáját vásárolnád meg és titkon két krajczáron szivarkákat, s ráadásul pedig selyem nyakkendőt, a milyen a bankár fiáé.

Hát te Lupus?

Nézd csak a sapkád szőre mind lekopott már, - ugyan végy új sapkát, vagy azt a szép könyvet, melyet már napok óta bámulsz a könyvesbolt kirakatában, az iskolából hazamenet. Melegebb harisnyára is szükséged volna, mi? Ebből vehetsz éppen hat párt. Bizony jól esik édes anyádnak, ha megtudja. Ez lesz a te karácsonyi ajándékod.

De az otromba Lupus mellénye zsebéből csak nem akar kikéredzkedni a három bankó.
Hja, fösvény legény ám ő kelme! Azt hiszi, majd megszaporodik három-négy hónap mulva s akkor csináltat egy szép rendbeli ruhát, olyat, milyen az úrfiaknak van. Tudom, megirigylik.

Karácsonyra hazament Lupus.

A juhászkunyhóba is - úgy mondják - bekopogtat a Jézuska. Az aranyczipellős angyal meglebbenti szárnyát, elterjeszti csodálatos fényességét, a szivekbe árasztja mennyei melegét.
Lám, lám, a festett asztalon kis karácsonyfa áll. Lupus csinálta. Van rajta tizenkét viaszgyertya, egy csomó szines papirláncz, több semmi.
Az öreg Farkas és szelid hitestársa belépnek, aztán Lupussal együtt imádkoznak, nem czifrán, nem szépen, de jól imádkoznak.

Akkor aztán oda megy Lupus az édes anyjához és megcsókolja a kezét, átnyújt neki egy papirosba csomagolt holmit és szól reszketve, könnyező szemekkel:
- Édes jó anyám, ne vesse meg ezt a csekély ajándékot.

Oda megy az apja urához is, neki is átnyújt egy csomagocskát.
- Ezt meg édes jó apámnak hoztam.
- No, no!

A két öreg bámul, munkában eldurvult kezük reszket, hanem a szivök még jobban.

Szép imádságos könyv, fekete nyakravaló - ez az ajándék.

Az imádságos könyv első oldalára Lupus az ő czirádás, formás betűivel ráirta:
"Édes jó anyámnak igaz szeretettel a fia."

A tizenkét gyertyácska úgy lobog, a két öreg szíve pedig úgy dobog.

Abból az imádságos könyvből hányszor fog áldást imádkozni Lupusra az édes anyja! Valahányszor templomba menéskor felköti a fekete nyakkendőt az öreg Farkas, mindig úgy érezi, hogy nyakát a fiának szerető karjai ölelik át szorosan, melegen.

Ti pedig higyjétek meg, hogy ebből a Lupusból lesz még valaki, akkor, mikor majd az osztály úrfiaiból nem egy válik senkivé, vagy semmivé!

Fotó: Internet
falusi-iskola.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Ki tart velem Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? :D


Lázár Ervin: A csodapatika

- Mit nem képzel?! - ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Hogyhogy mit képzelek?! - emelte fel a hangját az első vevő. - Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
- De az - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
- Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos - mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Mit érdekel engem a cégtulajdonos - háborgott az első vevő -, nekem aszpirin kell, és kész.
- Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!
- Mi a szöszt árulna mást egy patikában? - mérgelődött az első vevő.
- Embernek fia - mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh -, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az első vevő szemében érdeklődés csillant.
- Lelki bajok ellen?
- Igen - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.
- Tisztelt barátom - folytatta kissé ünnepélyesen -, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
- Hogy őszinte legyek - toporgott izgatottan az első vevő -, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában... bár reménykedem... de reményemet ki sem merem mondani.
- Mondja csak bátran - biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Netalán irigység, gőg, nagyképűség, gyávaság, káröröm, rosszindulat...
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:
- Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
- Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
- Van - mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh. Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.
- Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
- Van egy bökkenő - mondta.
- Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!
- Annyicska csak - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
- Úgy érti... - tátotta el a száját az első vevő.
- Úgy - bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
- Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő.
- Mit?
- Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagyképűség ellen a saját maga számára.
- Már miért ne történhetne meg?
- Mert azt hiszi magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.
- Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
- Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!
- De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
- Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.
- Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, aztán a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!
Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, annyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs!
Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.

Fotó: Internet

40506140602114404_gyogyszertar.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Hát, nem is tudom.
Ezen még gondolkodnom kell.
Mire is kérjek mindenképpen valami gyógyírt Rimapénteki Rimai Péntekhtől?
Határozottságra? Döntésképességre? Hezitálás ellen? Valami gyorsítót? Vagy épp altatót? Vagy valami egészen másra?
No, mire megtalálom, kigondolom. :)

Köszönöm, h feltetted, KatalinEszter, s viszem tovább, ha nem baj. :)
Kínai Tanmese:

" Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat."

A vízhordó és a cserépedény.jpg



" Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban."
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Karinthy Frigyes - Az idegen

Három asszony merengett a teraszon.
- Hát igen, a siker - mondta Lenke asszony távolba meredő, sötét tekintettel, míg finom keze szórakozottan nyúlt ki a cigarettadoboz felé -, az a biztos, határozott érzés, hogy tetszünk, hogy vágyat keltünk, minden erőfeszítés, minden szándék nélkül, egyszerűen azért, mert vagyunk: igen, ez mámorító lehet. De milyen ritka, milyen rövid pillanat az egész!
A két asszony eltűnődött. Böske asszony maga elé nézett, s elgondolkodva hörpintett egyet az illatos szeszből, mely ott zöldellett előtte a metszett pohárkában. Letette a poharat.
- Az idegen - mondta aztán, vontatva. A két asszony várakozva nézett rá.
- A nevét se tudom - csak így nevezem hát: az idegen. Talán két évvel ezelőtt... de ezt se tudom biztosan. El is felejtettem, talán soha eszembe se jut - de mikor beszélni kezdtél, abban a pillanatban őt láttam - és őrá gondoltam, míg beszéltél - és igazat adtam neked: van ilyen pillanat - és ez az igazi.
A két asszony várakozva nézett.
- Milyen volt? - suttogta Erzsi asszony izgatottan.
- Magas és szikár. Csontos arcú, már nem fiatal: a szemei mélyen fekvők és valami különös, figyelmes és követelő és mégis bús, fekete tekintet. Nagyon rossz kedvem volt aznap éppen.
Sóhajtott és kiürítette a pohárkát.
- Otthon üldögéltem, egyedül. Nem volt semmihez kedvem, öregnek és kiábrándultnak éreztem magam. Az uram elutazott, csak éjszakára vártam, de nem vágytam rá. Unalmas, kietlen estének néztem elébe - nem volt kedvem hozzátok se átjönni. Fehérneműt rakosgattam, aztán tétlenül hevertem a díványon, könyvet kezdtem lapozgatni, eldobtam. Egyszerre csöngettek.
Böske asszony sóhajtott.
- A szobalány valamit beszél az előszobában, magyarázza, hogy az úr nincsen itthon, tessék talán holnap eljönni. De az nem hallgat rá, kemény léptek közelednek az ajtóhoz, kopognak. Én felülök a díványon. És belép egy idegen ember. Láthatóan meg van lepve, hogy csak engem lát. Pillanatig nem is tud szóhoz jutni, zavartan köszön. Kérdem, hogy mivel szolgálhatok, nem felel. Aztán kérdés nélkül kezd el beszélni, mély, izgatott hangon.
- Bizonyára K. úr neje? ó, bocsánatot kérek - én K. urat keresem - igen fontos ügy...
- A szobalány nem mondta, hogy nincs itthon? - kérdem csodálkozva.
- Rendkívül fontos ügy - ismétli az idegen és néz. - Bocsásson meg, asszonyom. K. úr tud róla...
És áll egy helyben, makacsul, megkövülve. Zavarba jövök: a karszékre mutatok, az asztal mellett.
- Tessék talán helyet foglalni - mondtam, hogy mondjak valamit.
Rám néz - aztán a székre néz. Aztán leül. De nem veszi le rólam a tekintetét - határozott, félre nem érthető egyenes tekintettel az arcomba néz.
Elvörösödök: érzem ennek a megdöbbent tekintetnek erejét.
- A férjem csak éjszaka jön haza - kezdek el gyorsan beszélni, hogy zavaromat leplezzem -, de talán szíveskedjék elmondani... majd referálok neki.
Bizonytalan mozdulattal felállok. Ő is feláll. Nem felel - merően, összehúzott szemmel néz, nem veszi le rólam a tekintetét -, most már határozottan látom, hogy nem érdekli, amit mondok - a szavaknak semmi hatása rá: a szájamat nézi, mintha bűvölet fogta volna el, mióta belépett a szobába. Elfordulok. Ekkor különös dolog történik. Az idegen odajön hozzám, egészen közel. Elhúzódom tőle, és visszaülök a pamlagra.
És most azt történik, hogy az idegen leül mellém. De értsétek meg: ebben sem volt semmi tolakodás. A fejét előreejtette, és nézett az arcomba, és nem szólt. Megint felálltam, hadarva kezdtem beszélni.
- Talán tessék megvárni - vagy mit beszélek -, csak éjszaka jön.
A karszékbe ültem - ekkor az idegen felállt, és utánam jött. És leült, egészen közel, szorosan mellém, egy másik székre. És nézte, most már leplezetlenül, mohón, tátott szájjal, ájultan és megfeledkezve magáról, nézte a szájamat. Mondom nektek, nem volt ebben semmi erőszakosság, durva vágy, hódító akarat - olyan tehetetlen és nyomorultan ügyetlen volt ez a modortalanság, ez a kigyulladás, ez az egyszerű mozdulat, ez a kábulat, ahogy követett holdkórosan, mintha villám csapott volna le előtte. Igen, ez volt az a pillanat, amiről Lenke beszélt - éreztem, hogy mámoros kábulat fog el engem is -, éreztem egy pillanatra, mit jelenthet az a férfi számára, hogy nő vagyok, hogy szép vagyok - éreztem, fizikailag éreztem a delejes hullámokat, amik kicsapnak a testemből, és megbénítják az akaratát - hogy kitér az útjából, és tehetetlenül keringenie kell körülöttem a gyönyörtől és varázslattól - egyre kisebb körökben, egyre közelebb, míg végre nem bírja tovább erővel -, és ájultan rá kell hullania a vészes égitest izzó magvára: a szájamra. Csodálatos, ujjongó diadalérzés volt - remegtem, de azért nyugodt voltam -, még egypár kísérletet tettem: másik székre ültem, aztán vissza a pamlagra, közben nyugodtan és folyamatosan beszéltem tovább, és nem törődtem vele, mi lesz ebből, már nem is vártam feleletet, tudtam, hogy képtelen rá - de jött utánam, mindenüvé, közelebb húzódott, odajött mellém mindig - azon a rövid fonálon, aminek a végét én tartottam a kezemben. És nézte, nézte és nézte a szájamat, és várt és várt és várt... két kitágult, óriás szemgolyó... mint két forgó üstökös... ködbe folyva a részeg vágytól...
Böske asszony elhallgatott, és a pohár után nyúlt. A két heverő asszony már ült, egyenes derékkal, mohó tekintettel.
- No és? - kérdezte Erzsi izgatottan.
Böske asszony egy kortyra kihajtotta a szeszt. Vállat vont.
- Egyszerre csak berontott Gyuri a szomszéd gyerekekkel. Nagy ricsajt csináltak, felhányták a lakást. Az idegen valamit dadogott, hogy majd felkeresi Bercit a hivatalban. Még éjszaka, a sötétben, dobogó szívvel, de közömbös hangon referáltam az uramnak, hogy egy ilyen és ilyen úr kereste. Az uram végre ráismert a külső leírásból.
- Ja, a Skurek! - mondta - tudom már, a faügyben! Örülök, hogy nem talált itthon - rémes ember szegény, olyan süket, mint az ágyú, de nem vallja be, csak folyton beletartja az orrát az ember pofájába, hogy a szájmozgásból értse a szót: mert még hozzá rövidlátó is az istenadta. Majd írok neki, hogy átveszem azt a két vagont.
Ki kellene már kapcsolódnom! - szólal meg a melltartó.
- Ez eszedbe se jusson, mert tegnap is miattad toltak le! - szól rá a
bugyi.
cron