Kedves Vajk!
Sajnálom, ha az jön le az írásomból, hogy mások véleményét nem tartom tiszteletben és olyan fontosnak, mint az enyém. Nem ez volt a szándékom. Üdv: Rebeka
Rebeka01 írta: Kedves Vajk!
Sajnálom, ha az jön le az írásomból, hogy mások véleményét nem tartom tiszteletben és olyan fontosnak, mint az enyém. Nem ez volt a szándékom. Üdv: Rebeka


Kedves Rebeka!

Félreértett, egyáltalán nem jött le semmilyen negatív dolog számomra az írásából... Én csak arra bátorkodtam a figyelmet felhívni, hogy a gyermekeink felnevelése után nekünk, szülőknek a további önfeláldozás helyett új utat kellene szabnunk az életünknek, és ezt koránt sem a gyermekeink érdekével szemben tesszük... De természetesen tiszteletben tartom mindazon szülők önkéntes döntését is, akik továbbra is a gyermekeiknek akarnak élni...   
Végigolvastam és írok, hátha újra életet lehet lehelni ebbe a témába. Ugyanis véleményem szerint nagyon fontos. Én újonc vagyok itt és nem csak életkorilag, hanem "státus'-ilag is. Én eddig csak kíváncsiságból nézelődtem társkereső oldalon és bizony itt olyasmit találtam, ami kedvemre való és okulásul is szolgálhat.

Vajknak szerinte igaza van (nem csak kötözködni tudok ám vele! :D ), akinek gyerekei vannak, az az élete egy részével "fizet" ezért a csodáért és szerintem ez így van rendjén. A gyereket azért hozzuk a világra, mert akarjuk - jó esetben - és nem mutogathatunk másra, hogy miatta van.

Én viszonylag későn szültem és nem bántam meg. Előtte sok mindent láttam a világból, sok olyan dologban részt vettem, megéltem, ami örömmel töltött el és mikor a gyerekek jöttek nem éreztem úgy, hogy bármit is elvesztettem volna, bármiről is le kellett volna mondanom azért, mert ők vannak.
Életük első három évében "átadtam" magam nekik. Megtehettem és meg is tettem. Az övék volt a testem (legalább is egy darabig), a lelkem, a gondolataim. Majd ahogy nagyobbacskák lettek, már nem kértek belőle annyit és szerencsém volt, mert észrevettem és csak annyira voltam jelen, amennyire ők akarták. (Arról most ne beszéljünk, hogy sokáig kisajátították az ágyamat is. :lol:  )

Lehet, hogy nem vagyok jó anya, de nekem elég, ha azt tudom, hogy elég jó vagyok. Ahogy "öregszenek", úgy kerülnek előtérbe az én igényeim is. És bizony van olyan, hogy az előrébb való, mint az övék. (Ha pl.: megbeszéljük a kisebbikkel, hogy szombaton társasozni akar és aznap nem, de vasárnap igen, ha nekem dolgom van vasárnap, akkor ez ugrott.) Nem gondolom, hogy fel kellene áldoznom az életemet értük.
Persze mindent megteszek amit lehet, hogy a szellemi, érzelmi, testi fejlődésük töretlen legyek, de egy kiskamasz és egy nagykamasz már toleranciát gyakorlohat. Ritka, de van, hogy ők vannak tekintettel az én igényeimre (pl. vasárnap reggel 9-ig senki sem kelthet fel, csak ha baj van) és teljesen természetes, hogy lemondunk bizonyos dolgokért a másik kedvéért, vagy épüléséért.

A kisebbik amióta beszél csak abban gondolkodik, hogy külföldön fog élni és fel sem merül benne, hogy mi lesz az anyjával (Ajánlom is neki :lol: ! :)
A nagy eltervezte az életét és sarkalatos pont volt, hogy ő majd velem fog élni, hogy ne legyek egyedül. Na ez volt az a pont, ahol elmagyaráztam neki, hogy ha felnő ő a saját életét fogja élni, és én is az enyémet. Ami nem jelenti azt, hogy nem fogok segíteni, nem leszek ott ha baj van, de az ő élete az övé, az enyém pedig az enyém és egy gyereknek nem az a dolga, hogy az anyja életével törődjön. (Persze nem ilyen drasztikusan, csak úgy, hogy megértse :roll:).

Egy szó, mint száz: Az életem az enyém és hogy kinek, mennyit adok belőle, az az én döntésem.  
Kedves Mindenki!

Most végig olvastam az összes hozzászólást. Én négy gyermeket neveltem fel, és valóban szinte minden időmet velük töltöttem. Szívesen tetszelegnék a jó, önmagát feláldozó édesanya képében, de az igazság az, hogy ezt is azért tettem így, mert ez így volt nekem a legjobb.Színtiszta szeretet és önzés. Minden percét élveztem, rengeteg örömben volt és van részem, a buktatók ellenére. Hihetetlenül boldog 32 év van mögöttem. Most is örömmel nézem a gyerekek már önálló életét . Néha rettentő nehéz volt. Sok könny, hagos szó, testvérharc, lázadás, de mindent egybevéve megérte. Most sem csinálnám másképp. Nem áldoztam semmit, hanem rengeteg szeretet ragaszkodást, ölelést kaptam, de el kell engedni őket. Egyszer csak észrevettem, hogy kiürült a ház, legalábbis kiürülőben van, és most így szokatlan nekem. Ezért is regisztráltam ebbe a klubba. Örömmel látom, hogy itt sok tartalmas, értelmes, hozzászólást olvashatok. 
Szép estét! Marcsi1956 
Kié az életünk 50 fölött?
A miénk! És úgy alakítjuk,ahogyan szeretnénk vagy legalábbis mindent elkövetünk,hogy olyan legyen,amilyenre vágyunk. 
Kedves Mindenki!
Én is új vagyok a klubban és csak most fedezem fel a különböző ,engem érdeklő témákat.Megfogott a cím,és elkezdtem olvasni a hozzászólásokat.Igaz már elég régen nem írt ide senki,azért remélem valaki majd észre veszi az új hozzászólásomat és feléled ez az oldal újra.Egyetértek Veletek.3 gyermeket neveltem fel,én is később kezdtem,így még Ők is csak most bontogatják szárnyukat,de már kezdenek leszakadni,önálló életet élni.A legkisebb lányom ugyan még velem egy fedél alatt él,de már a párjával.Vannak közös dolgaink,de próbálunk életteret hagyni egymásnak,de nem is erről akartam írni nektek.Mindenkitől csak azt hallottam,hogy a gyermeknevelés,unokázás és a saját életünk önálló folytatásával van elfoglalva.Nekem ezek közben még volt más feladatom is,sőt még mindig van,de már csak besegítek egy otthonnak,aki ma már ellátja Édesanyámat.Nem hiszem ,hogy egyedül lennék ilyen történettel.Még a lányok általánosba jártak,mikor Édesapám súlyos beteg lett.Anyu volt a fő ápoló,de minden nap mentem segíteni,ekkor tanultam meg a betegápolást,aminek nagy hasznát vettem a későbbiekben.Aput 2 évig ápoltuk otthon,a kezünk között halt meg.Ekkor még a bátyám és a férjem(ma már csak volt) is besegített az ápolásban.Az Anyukám utána egyedül élt,persze szinte minden nap benézett valaki,hisz közel laktunk egymáshoz.Már betöltötte a 80 évét,még biciklivel járt,míg el nem esett és el nem tört a gerince.Ekkor már elvált voltam és a gyerekeim egyetemen az ország különböző pontján,így rám maradt az ápolása munka mellett.Megtanultam injekciót beadni ,pelenkázni,.......mindent,amit kell egy ápolónak.Utána még végig asszisztáltam egy kéztörést,egy kézműtétet,mindkettőnél a jobbkezét érte,amit használ.Nem volt egyszerű,fárasztó volt fizikálisan és idegileg is,de szívesen csináltam.Úgy gondoltam és gondolom ma is,hogy Ő ugyanígy gondoskodott rólam,mikor kicsi voltam és ha ezt a példát mutatom a lányaimnak,talán Ők is így fogják gondolni,ha én kerülök ilyen helyzetbe.Lehet,hogy ez egy kicsit önzés?Lehet,nem tudom.Soha nem fogom elvárni,a lányoktól,hogy Ők is ezt tegyék,de jól fog esni,ha netán szükség lesz rá.Ennek jelét már megtapasztaltam és nagyon jól esett ,mikor a legkisebb lányom,aki még a szakdolgozat írásával volt elfoglalva,de mikor az Anyu váratlanul agyi infarktust kapott,félig lebénult,Ő kérés nélkül, azonnal hazajött ,hogy segítsem ápolni.Oda költöztünk hozzá és felváltva,ápoltuk éjjel,nappal(munka és diploma védésre készülés közben). Le a kalappal a gyerekem előtt és nagyon hálás is vagyok Neki ezért.Fél évig bírtuk,de nagyon elfáradtunk mindketten és Ő is belátta,hogy ez nem jó így.Szerencsénkre sikerült olyan otthont találni,ahol épp úgy ellátják,mint mi itthon.Az ünnepekkor és nyáron 1 hétre haza hozom és vele vagyok.Igazából,most már élhetném a saját életemet,valamelyest élem is,de nem élvezhetem a saját otthonomat,mivel a házat nem lehet itthagyni,de eladni sem míg Anyu él,betöltötte a 87-et,de szerencsére a körülményekhez képest jól van.
Most biztos lesz olyan,aki azt mondja,miért csináltam,nem kötelezett rá senki.Valóban nem,csak a lelkiismeretem nem engedte,hogy másképp álljak hozzá.
Kedves Mindenki!
Nagyon jónak tartom a kérdés felvetését és szeretnék egy szélsőséges példával elgondolkodtatni néhány sors- és kortársunkat.
Két válás után megismerkedtem egy hasonló egzisztenciával rendelkező aranyos özvegy nagyival, majd úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt. Eleinte jól működött a nálad-nálam stílusú együttlét. Egyszer aztán, amikor intim helyzetben a lakásában belülről ráfordítottam a kulcsot, kitört a botrány, mert a gyerekei nem tudnak bejönni (!). Kiderült, hogy mindkét gyerekének kulcsa van a lakáshoz. 
OK! Ezt kihagyjuk, nálam leszünk. Aztán az Én kedvesem egyre több és több munkát vállalt, mert ugye segíteni kell a gyerekeket. JÓ! Nálam ingyen lakhatsz, gyűjtögess a gyerekeknek.De mikor megyünk valahova kikapcsolódni? Mentünk: a gyerekeivel! Miután némileg megismertem Őket (az imádott unoka édesapja 40 évesen is édesanyjával él segélyből, "Takarodj a szobádba!" stílusban kezelve az anyját!), nem kívántam többé velük menni.
A párom által vállalt munka mennyisége egyre nőtt, Én feladtam a sajátom (nem volt létkérdés), és minden nap főztem, karban tartottam a járműveit, hogy tudjon menni és pihenni is. Úgy gondoltam, egy egyedülálló anyát segíteni kell. Közben a lakását és a garázsát is kiadta, és az is ment a gyerekekre.
Ez ment évekig, már az unoka is lassan elvégzi a gimnáziumot. És persze évek óta nem voltunk kettesben sehol. Csak a munka! Nekem meg csak egy fáradt nagyi jutott.
13 év után bátorkodtam megkérdezni: Nem-e kéne egy kicsit a társaddal is törődni?
És megkaptam: ÉN SEMMI VAGYOK!  Természetesen azonnal hazaküldtem.
Olvasva az adatlapok bemutatkozásait, nekem néhány tulajdonság (...pörgős....aktívan élő...család-centrikus...) nem pozitív tulajdonság.
Nekem is van gyerekem, három fiúunokám és felneveltem egy lányt tartásdíj nélkül, de úgy gondolom, a Mi korunkban fontosabb magunkkal és társunkkal törődni. Esetenként szüleinkkel.
Szép napot mindenkinek!   
Magamra ismertem. 
A "pörgős", "aktív élet" bizony nem kedvez a jó társkapcsolatnak. Valójában ezek pótcselekvéseket, hiánypótlókat jelentenek, mert épp az a férfi nincs az életünkben, akinek szívesen adnánk magunkat, az időnket, akiért szívesen tennénk meg bármit.
Helyette kitalálunk mást. Én hat évvel ezelőtt belekezdtem a tanya-projektbe, és minden időm ráment. Most már, hogy a nehezén túl vagyok, kezd átíródni a fontossági sorrend: szeretteimmel akarom benépesíteni a helyet.
Az anyák néha elvétik. Nem tudják elengedni a gyerekeik kezét, akkor is fogják, mikor már nem kellene,
Az életünk a miénk. Ez egyértelmű. De néha nem árt, ha valaki emlékeztet arra, hogy ne éljük a gyerekeink helyett. Az ő dolgukat tegyék meg ők. Mi meg tegyük a magunkét: szeressük a nekünk való férfit.
                      Kedves Ylen és Többiek,                                                                                             én már a partvonalon állok és nem igazán tartozom ide.                                                                 Megtaláltam Őt és már sem Ő sem én nem keresünk. Ezen az oldalon akadtunk egymásra.                 Kis bevezetés képen írtam ezt a pár sort.                                                                                      Mind a ketten 2 házasság után gyerekekkel, unokákkal. Nekem 1 leányom 2 unokám, neki 6 "gyermek" 7 unoka. Ma már csak annyit mondunk,ha szóba kerül, 9 unokánk van.                                                                         Kívánom mindenkinek, találja meg ezt a harmóniát és boldogságot    :)
Kedves Erzsizsi!Szívből gratulálok! Sok örömet,boldogságot és még számtalan együtt töltött évet kívánok Nektek.Élvezzétek az unokák, a család és egymás társaságát még nagyon sokáig! Szerencsések vagytok!!
Üdvözlettel :Márti
        :)              KÖSZÖNJÜK !!!
Kedves Erzsi!
Sok boldog évet kívánok Nektek!
  :D
Georgina 
                     Kedves Georgina,                                                                                                       köszönjük a jó kívánságodat !  Tudod, én elolvasgattam volna továbbra is szép csendben, de váratlanul ismerősre bukkantunk. Pontosabban , Kedvesem osztálytársára, a felfedezés öröme és a különleges módja a "viszontlátásnak" írni késztetett. Gondolom, sok magyarázat nem szükséges.                       És olvastam a "Kié az életünk...", átéreztem a lélek viaskodását , társra találás kontra család pl.  :?  Mennyire egyszerű és mégis bonyolult. Életével elégedett,kiegyensúlyozott nagymama ill. nagypapa sokkal "hasznosabb" a család számára. A fiataloknak is könnyebb a tudat, anya v. apa nincs egyedül PÉNZ amiről minden szól és ami körül forog a világ. Isten és ördög= PÉNZ.                                    Látom mekkora a szerencsém/nk. Gyermekeink saját családdal, biztos egzisztenciával rendelkeznek. Mi boldogok vagyunk, foghatjuk egymás kezét,gyerekeink és unokáink látogatását örömmel várjuk. Nekünk 7 "gyermekünk" és 9 unokánk van. Lehet ennél több...,kell ennél több ????????  Erzsi  :)
A legszerencsésebb azért vagy, mert értékeled ezt a szép életet, amiben most részed lehet! Örülök, amikor a jó dolgok is felszínre kerülnek. Mert hogy olyan egyszerűen nem létezik, hogy valakikkel csak "rossz" történjék... 
Üdvözlettel: Georgina 
Végig olvastam az előttem lévő hozzá szólásokat.
Olvasom, hogy van akinek sikerült társat találnia,és ennek szívből örülök ,drukkolok, hogy minden rendben legyen az akaratuk szerint. :) Ki szűröm azt is, hogy jócskán vannak még keresők.Kívánom, hogy ne sokáig keressenek. :P  Az én történem annyi,első páromat férjemet betegség vitte el,ápoltam gondoztam.Halálakor a gyerekeimnek megígértem férjhez nem megyek  , de nem maradok egyedül. Második társam társkeresőn találtam meg,nem mentem férjhez hozzá, tartva a szavam, majd 20 év gyönyörű küzdelmekkel és szeretettel teljes élet után ő is beteg lett,hirtelen el ment. Közös gyermekünk félve kérdezte,lesz apu helyett más? Csak annyit mondtam néki, nem akarok egyedül maradni,egyenlőre barátot szeretnék, a többit majd az élet elintézi. 
Az előttem hozzá szólók a feltétel nélküli gyermek és szülő kapcsolatot kérdőjelezték.Igen is kell, hogy legyen magán életünk,sosem akaszkodtam egyik gyermekemre sem, és hagytam őket élni,és ők is hagytak élni.Meg kell tudni húzni a határt,és néha nemet mondani magzatainknak a saját érdekünkben.