Ez egy nagyon érdekes téma, mert több oldalról közelíthető meg. Az életünk a miénk, de természetesen jut belőle bőven a családnak is. Addig minden rendben is van míg él a párod, jut idő a családra és magatokra is. Segíted a gyerekeket, hozod viszed az unokákat, de szakítotok időt magatokra is / nyaralás kirándulás, stb./ és ezt a gyerekek is megértik. A probléma ott kezdődik, ha egyikőtök egyedül marad és ugy érzed, hogy számodra is véget ért minden. Megpróbálod mártirként a családot szolgálni, mert a megváltozott helyzetből nem tudsz kitörni. Én hiszem, azonban, hogy van kiut, ha találsz egy közösséget, vagy partnert és rájössz, hogy nem vagy egyedül.Aztán a gyerekek is megértik, hogy van társaságod, még örülnek is, hogy vidáman mesélsz a programodról és nem a sirámaidat kell halgatniuk.,
Kedves Piri!

Hasonló cipőben járva megerősítenélek abban, hogy nem kell lemondani a saját életünkről. Egyedül maradva nem a legszerencsésebb alternatíva, ha a mártíromság és a család szolgálata marad csak az életünk hátralévő részére. Én négy és fél éve veszítettem el a párom, akit 14 éves korunk óta ismertem. A meglévő kapcsolatokban mindenki kímélni próbált, és az együttérzéséről biztosított, Így akarva-akaratlan folyton arra emlékeztettek, hogy milyen nehéz is most nekem. Úgy lábaltam ki a bánatból, hogy felújítottam régi ismeretségeket (osztálytársak, volt munkatársak), és megpróbáltam újakra szert tenni. (szervezett társas- és síutak, túrák, 50+) Kipróbáltam dolgokat, amit azelőtt nem tettem (barlangászás, lovaglás). A munkahelyemen feladva a biztosat és unalmasat, határozott idejű és izgalmas projekt munkákra jelentkeztem. Utaztam továbbra is, ha úgy adódótt, akkor idegenekkel. A hajdani közös bakancslistát most egyedül megvalósítva. (Izland, Portugália, Dél-Itália)

Elértem, hogy nem lettem "szegény anya, ne hagyjuk egyedül", sem "szegény Marika, nincs kivel mennie sehova". Sem, "jaj anya, felvihetném Lilit csak egy órára" vagy "elugranál ma Benőért a bölcsibe" típusú nagymama. Amely kéréseket persze boldogan teljesítekk, ha előre megbeszéljük, egyeztetve az időket. Persze ad hoc esetek is lehetnek, de nem napi rendszerességgel. Heti egy nap a lányomé, amikor ő is kicsit kiszabadulhat a napi rohanásból. Együtt lehet a barátaival és a férjével, hogy ne szürküljenek bele a napi rutinba, hogy egymásra is figyeljenek. Magunk építette családi házban lakom a fiam családjával, de teljesen szeparálva. De az életem és az időm alapvetően az enyém, s nem a gyerekeimé. Felneveltem őket, felnőtt emberek, jó szakmájuk van. Neveljék ők a saját gyerekeiket, ahogy mi is tettük. Az én dolgom, hogy kényeztessem őket. Egy másfajta szerepet játszom az unokák életében. S élem én is a magamét. Amire eddig nem volt időm, arra most van. Ahova anno nem tudtam elmenni, oda most elmegyek.

Nem mondtam le arról sem, hogy ne egyedül öregedjek meg. S már egy éve - köszönhetően az 50Plusznak - nem vagyok egyedül. Átadtam a fiaméknak a ház felső szintjét, a tulajdonképpeni otthonomat. S augusztus óta, mint az ifjú házasok, az eddig kihasználatlan, nem lakásnak készült, de roppant jó adottságú szuterénben most együtt alakítjuk ki az új otthonunkat, teljesen szeparálva a gyerekektől. Külön konyha és fürdő, ha kell, külön bejárat, saját terasz és kertrész. Sarok telek lévén akár külön bejárat a másik utcáról. így papucsban sem lehetne átmenni egymáshoz. Persze a most még apró unokáknak hagyva egy kis egérutat, azaz egy kiskaput, ha meg akarnak szökni egy kicsit otthonról az "öregekhez". :-)
Bár nem teljesen friss a bejegyzés, de új tagként most találtam rá. Én fél éve maradtam egyedül és ez nagyon nehéz élethelyzet. Két fiam és négy unokám van. Sokan mondták nekem, hogy élj a gyerekeidnek, unokáidnak. Nagyon szeretem ôket, de nem lehet megoldás, hogy rátelepedek az életükre. Meg kell találnom a magam életét újra élni, immár egyedül. A legnehezebb ebben az esték magányossága. Az ünnepek különösen nehezen teltek és bár azt mondják idôvel könnyebb lesz, egyenlôre úgy érzem egyre rosszabb. Azonban semmi nem jogosítja fel az embert arra, hogy kihasználjon, rátelepedjen másokra. Ezért is próbálok ilyen módon is barátokat találni, hogy azt az ûrt, ami az életemben van kitöltsem. Remélem sikerrel járok.
Kedves Fórumtársak!

Nagyon szép megfogalmazását olvastam az időskor céljaival kapcsolatban.Igen, már élhetjük a saját életünket, közben pedig , ha ismét segithetünk a gyermekeinknek, szivesen tesszük.Sőt, én alig várom, hogy szóljon a telefon,anyu légyszives, jönni,mert jön a szerelő, nem, tudunk itthonmaradni,stb..Igy teltek el éveim, amig 69 éves lettem, és rájöttem, hogy a férjem halála után senki sincs,aki szóljon hozzám.A társkeresőn már öreg vagyok, mindenhol a fiatal hölgyeknek jut válasz, találkozási lehetőség.Pedig nem vagyok csúnya..Azt tapasztalom,hiába irok, válasz nincs,pedig képem is mellékelem, leirom célomat,szeretetigényemet.Még egy kávéra sem hivnak..Hát akkor hol van az én saját életem?

Üdvözlettel 4macsek
Én az elengedőt gyakorlom.

Nyílván benne van ebben, hogy saját bőrömön tapasztaltam két ízben is a megtartó anyós "áldásait". :lol:
Az életünk elsősorban a miénk, csak akkor tudunk gondoskodni másokról, ha mi is rendben vagyunk. A családnak szüksége van ránk, s ha egészségesen élünk, vitalitással tele, ez az egész családnak nagy öröm.
Az életünk a mienk mint ahogy az a döntés is hogy kivel osztjuk meg és a szeretteinkre mennyit fordítunk belőle.
Azt gondolom anyának és nagymamának lenni sosem szűnünk meg. E mellett egy kapcsolat is megférhet feltéve ha egyik oldal sem akar bennünket kisajátítani.
A kérdésre a válasz is megtalalható az utolsó mondatokban. Egyaltalan nincs ra szabaly, mivel minden csalad...napjainkban, felbomlott csaladok....más szerkezetű, a sokféle sors sokfelekeppen alakitja a kotődéseket. Amikor a gyerekek felnevelódtek, a szulői statusz is megvaltozik. Jó esetben, nagyszulokent, szerető hatter csaladtagkent reszt vesznek a gyerekek eleteben, es ez a jelenlét része onmagunk eletenek, kortól fuggetlenul. Egyszeruen, megvaltoznak a csaladban betoltott szerepek, hisz fizikai-szellemi allapotunk is valtozik. A fiatalabb atveszi a stafeta botot, az idosodok, csendestarskent kovetik a sorsukat. Klasszikus esetben igy kene lennie, de az élet mindenkinek más sorsot oszt le.
Tetszenek a legutóbbi hozzászólások, gondolatok. :-)
Szerintem minden ember sorsát saját maga irányítsa Kép