Lehet, hogy a kérdésfeltevés így eleve nem helyes, de ide csak rövid témacímet lehet írni...

Az alaphelyzet: kirepültek a gyerekeink a családi fészekből, a saját lábukra álltak, élik az életüket...

A kérdés: mi legyen velünk, fő feladat nélkül maradt szülőkkel? Próbáljunk továbbra is szülői hivatásunknak élni megváltozott alapokon, vagy alapvetően birtokba vehetjük újra a saját életünket és hódolhatunk újra az eddig többé-kevésbé féltetett kedvteléseinknek (na és új párkapcsolatot építünk be az életünkbe, ha szükséges...), miközben távolról tartjuk "vigyázó szemünket" a fiatalokon és nem próbálunk továbbra is az életük része maradni?

Persze tudom, hogy a két attitűd összefér és össze is simítható... Mégis megkülönböztetnék két hozzáállást saját szülői vonatkozásunkban: az alapvetően elengedőt és az alapvetően megtartót... Én érzékelek plusz és mínusz konzekvenciákat mindkét esetben, magunkra és a gyerekeinkre nézve is... 

Lehet-e egyensúlyozni a két attitűd között? Tudom, hogy erre nem lehet szabályt húzni, ezek egyedi dolgok mindenki életében és sok minden függvényében alakulnak úgy, ahogy alakulnak...

Ki mit gondol erről?
Most látom,Kedves Vajk,hogy tévhitben voltam az új témát illetően....nagyon termékeny vagy!
Azt hiszem én kicsit most pótolom be az unokáimmal azt az időszakot,amelyet a gyerekeimmel időhiányban nem élhettem meg.Természetesen ügyelek az egészséges egyensúlyra, és van "magánéletem",vagyis rendszeresen találkozom a barátnőimmel,barátaimmal,és randikra is járok, s ha megtalálnám az igazit,akkor ő is teljes jogú tagja lenne az életemnek.
Fontos dolognak tartom,hogy soha nem vagyok tolakodó,erőszakos,hanem próbálok segítőkész lenni.Szerencsére jó a viszonyom a gyerekeimmel,a menyemmel,és a vejemmel,s az unokáim is nagyon szeretnek velem lenni,talán azért,mert próbálom szeretettel terelgetni őket,elmagyarázni dolgokat és nem tiltani ok nélkül.Számomra hihetetlen csoda egy ilyen kis emberke!
A címben feltett költői kérdésre a válasz az lehetne,hogy az életünk a miénk,hiszen mi hozzuk a döntéseket,mi alakítjuk a döntéseinkkel a sorsunkat.
Hogy kié az ember élete 50 fölött?

Szerintem az ember élete mindig a sajátja. Az a döntéseitől függ, hogy az életéből kire, mire mennyi időt, energiát fordít. Sokszor persze a külső, általunk nem befolyásolható körülmények is "beleszólhatnak" az érdemi döntéseinkbe.
Fiatal korunkban, ha vannak gyermekeink (legtöbbünknek vannak), életünk nagy részét ellátásukra, nevelésükre, kis életük minél jobbá tételére fordítjuk.
Egyesek életében ez 50 fölött is meghatározó lehet, hisz míg élünk szülők maradunk.
Másoknál, amikor felnőnek és kirepülnek a gyerekek a szülői védő szárnyak alól, akkor lehet elkezdeni a saját magunk által megálmodott és kivitelezhető önálló életet.

Ha nem napi szinten kell gondoskodnunk valakiről vagy valakikről nyilván több időnk jut a régen vágyott álmok valóra váltására.
Pl. utazásokra olyan helyekre, ahová a családdal nem jutottunk el, vagy a családtagjaink nem igényelték meglátogatni azt az utazási célpontot, amit mi már rég szerettünk volna. Járhatunk olyan helyekre, ahová eddig csak gondolatban jutottunk el vagy csak tervezgettük, de mindig valamilyen akadályba ütköztünk.
Élhetünk olyan hobbinknak, kedvtelésünknek, amiket eddig idő hiányában mellőznünk kellett.

Most már van idő mindenre, csak jól kell beosztani.
A család, a barátok és a társ között kell megtalálnunk az optimális egyensúlyt.
Akik itt vagyunk - ritka kivételtől eltekintve - pár nélkül vagyunk.
Van, aki pontosan ezért keres társat (én is), hogy ezeket az álmokat ne egyedül, hanem egy hasonló vágyakkal és elképzelésekkel teli emberrel éljem át.
Van, akinek ehhez nem szükségeltetik a társ és egyedül vág neki az álmai megvalósításának.

A lényeg az, hogy 50 fölött az ember igyekszik a hátralévő eléggé behatárolt időt úgy eltölteni, hogy a "végső számadásnál" elmondhassuk szép volt, jó volt, érdemes volt élni!
Kedves Yesenia!

Más témában vallott véleményed kíváncsivá tett egyéb  témában kifejtett gondolataid iránt.

Mikor szüleimmel töltött évekre visszagondolok, akkor mindig igaznak érzem azt a véleményemet, amit már felnőttként fogalmaztam meg magamnak: szüleim normális, természetes gondolkodású, emberek voltak. Nehéz körülmények között élve is becsülettel, tisztességesen, igazi szülői szeretettel neveltek fel bennünket, gyerekeiket. Ez idő óta az a megfogalmazás, hogy valaki, normális és természetes gondolkodású, az a leglényesebb dicséretek közé tartozik számomra..

Ahogyan most a szülői szeretetet, a  gondoskodást, a szülői létedet felemlíted, akkor a már régen volt, szeretett szüleim jutnak eszembe.  

Kedves Yesenia! Én egy normális, természetes gondolkodású, szuverén vélemény alkotással rendelkező, kiegyensúlyozott, megnyerően visszafogott, de biztos ítélettel rendelkező embert ismertem meg Benned, akit nagyon sokan megirigyelhetnének. Kívánom Neked, hogy az életben az átgondolt, józan vágyaid úgy teljesüljenek, ahogyan Te azt legjobban szeretnéd.

Szeretettel: Zoltán, Belmonte  
Kedves Zoltán!

Köszönöm!!! :)

Yesenia
Kedves Vajk

 A feltett kérdésedre „kié az életünk 50 felett” rögtön egy aranyköpéssel kezdem a választ :)

-„Az embernek három korszaka van: ifjúság, felnőttkor és a remekül nézel ki".

Ebben a remekül nézel ki korban is vannak még feladataink. Lehet, hogy csak azért mondom, mert így is élem az életem és számomra ez a természetes. De az unokáim nevelésébe nagyban besegítettünk, mi nagyszülők, mivel a körülmények sajnos így hozták. Ennek ellenére élveztem az unokáim apró korát és mind azt, amit a saját gyerekemmel idő hiányában nem tudtam megélni. Most már lassan Ők is kirepülnek a fészekből, így a nagyinak egyre több ideje marad, és mivel még nyugdíjas is özön idővel rendelkezik.
Öröm számomra, ha valamiben segítségére lehetek a családomnak, de végre magamra is jut bőven idő. Ezt az időt vallom, hogy érdemes kapcsolataink még teljesebb tételére, hobbinak szentelni és minden olyan elfoglaltságnak, ami örömet és kikapcsolódást ad. Természetesen az sem hátrány, ha nap-mint nap esti nyugalomra vonuláskor meg tudjuk fogalmazni azt az érzést, hogy volt a napnak egy pillanata, amiért érdemes volt azt megélni.

Tehát a fő feladat nélküli szülők szerintem nem léteznek, mert míg élnek - éber figyelemmel kísérik családjuk lépéseit. 
Régen rossz, ha az életünk nem a miénk, bármely korszakunkban.
Én átéltem olyan fázisokat, amikor megszüntem létezni és rossz rá visszagondolni.
Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem a gyerekemet, vagy hogy nem teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy segítsem, pedig már felnőtt-korú ( de még nem teljesen felnőtt ).
Kedves Hozzászólók!

Érdekes a kérdés feltevése.
Szerintem életünk minden korszakában rangsorolnunk kell, és döntenünk kell, hogy mi a fontosabb. Fiatal korunkban a bulizás, csajozás, fiúzás volt a fő cél. Ez a párkeresés időszaka. Aztán házasként az új élet kialakítása, gyerekek születése, és nevelése következett. Na itt kellett észnél lenni! Ugyanis ha ekkor nem teremtettük meg a magunkra fordítható idő szokását, akkor később egy üres fészek unalmas is lehet. Arról nem is beszélve, hogy feltöltődve visszamenni a családhoz mennyivel jobb érzés.
Tulajdonképpen az egész életünket végigkíséri az elengedés, várás kettőse. És ez a gyermekeinkre is igaz. Nem szabad alárendeltként élni az életünket, egyenrangú felek között pedig az egyeztetés örök téma. A mai napig így megy ez, a közös időtöltés tervezése, megbeszélése normális. Egyikünk sem teheti meg, hogy rátelepszik vagy kisajátít. Kompromisszumokra mindig szükség van, és ez gyermekeink és a saját intelligenciánk függvénye. Egy önző, magának való, egoista emberrel nem lehet sem közös programot szervezni, sem együtt élni.
És bizony keresem a társam, akivel szeretetben, békességben segítjük a gyerekeinket - amikor szükség van ránk -, de ugyanakkor vannak programjaink, amiket ketten élünk meg. És ezért nem kell megkövezni bennünket. Én azt vallom, hogy a társunkat egy életre választjuk, a gyermekeink úgy általában intenzív jelenlétet 20-25 évig igényelnek. Aztán van egy pár év, amikor párt keresnek, és ránk ebben az időszakban csak a "kiszolgáló személyzet" státusza marad. Ugyanakkor ha jól csináltuk, akkor a párjuk megtalálása után ismét szorosabb kapcsolatunk lesz, a család kibővül. És én még nem tudom, de valószínűleg az unoka megérkezésével még szorosabbá tud ismét válni a kapcsolatunk. Alig várom!!!
És igenis kellenek a párommal a programok! És igenis a kölcsönös alkalmazkodás azt jelenti, hogy persze hogy megyek az unokáért, vagy főzök, ha úgy adódik hogy ezren jönnek :D , de nekünk is lehet már elvonulási lehetőségünk a párommal. És ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a gyerekeinket! Alkalmazkodás, kompromisszum. Szerintem ez a kulcsszó.

És meg kell találnunk az életünkben az apró örömöket, most hogy már a "kölkök" kirepültek. Nem várhatunk életünk végéig arra, hogy mikor érnek ránk.

Szerintem így leszünk mindannyian boldogok, és örömmel jönnek majd hozzánk, mert kiegyensúlyozott, szerető otthonba érkeznek.
Szerintem ez kérdés sem lehet,a munka után,az enyém,én osztom be magamnak,fontossági sorrendet felállítva!
Én 60 éves vagyok és amikor betöltöttem a 60 életévemet, rájöttem még mindig nem azt csinálom amit én szerettem volna. Mert szinte most a nulláról indulok, és szinte nem is tudom hol is kezdjem. De közben nagyon rohannék, hü de sok mindenről lemaradtam, és ez bánt. Merre menjek, hol találom azokat a dolgokat amik fiatal koromban egy kicsit része volt az életemnek, és boldogságot hozott. Igen ezért keresem a velem egykoruak barátságát, illetve keresem társam, mert eddig nem értem rá saját magammal foglalkozni. Igen mert szeretném ha az életem az én igényeimnek megfelelően alakulna.
 Kedves Piros!

Nagyon a szívemből beszéltél...én nemrégen az 55.születésnapomon éreztem ugyanezt,ugyanilyen gondolatok kavarogtam bennem.
Három gyereket neveltem fel,akik majdnem egykorúak,a 20-as éveik elején járóak...
Bizony,egy édesanya,aki napközben a munkahelyén áll helyt,aztán az otthoni feladatok, a szülői feladatok..ugyan hogyan, mikor nézhet fel legelőször: és kérdezhet: ugyan mikor élhetem, élhetem -e majd valaha az én saját életem?
És most sem tudom,mennyire szabad,mert a család mindig is igényt tart az idődre,a segítségedre,az életedre...Ez komoly lelkiismereti kérdés is most számomra,mert hogy önálló életre rendezkedtem be,de lehet,ez még túl korán van,volt...

Sok-sok szerencsét kívánok!!(Úgy gondolom,itt még inkább kell, mint az életben bárhol...)

Üdvözlettel:
Gabriella 
Kedves Mindenki!
Véleményem és tapasztalatom: Az életem az enyém, hisz én élem meg. Először a szüleink segítenek, terelgetnek minket, a következő részben mi segítjük, terelgetjük a gyermekeinket. Ez egy hosszú időszak, míg az unokák nagyobbacskák nem lesznek. Közben van mikor szét kell szakadni és az unokák mellett a szülőket is kell segíteni, gondozni, ápolni. Erről még nem olvastam, pedig hosszú és nehéz feladat is tud lenni. Ez az időszak az ,mikor nem tudunk magunkra gondolni csak tesszük a dolgunkat és majd ránk is sor kerül. És eljön az az idő is, mikor többen egyedül maradunk, elveszítjük a párunkat, gyerekeink élik a saját életüket, unokák inkább a barátokkal töltik idejüket. Ekkor van, ha hívnak a gyerekeink segíteni, mindent félretéve rohanunk. Örülünk, hogy még szükségük van ránk és tudunk segíteni. ( Lehet, hogy ezt sokan nem vallják be)
Már rengeteg időnk van magunkra, úgy osztjuk be ahogy nekünk tetszik. Közben elmentek az évek és van akit egészségileg is megviselt. Hiába van időnk, lenne lehetőségünk, de egyedül nincs kedvünk kimozdulni. Az életünk a miénk, jó lenne kezdeni vele valamit.
Bocsánat, hogy erről az oldalról közelítettem meg, de ez is az életünk része. Hozzá tartozik.
Üdv. Rebeka
Kedves Rebeka!

Minden tiszteletem azé a szeretetet és önzetlenséget sugárzó írásé, amit megosztott velünk...

És mégis azt gondolom, hogy az Ön előtt írók gondolatai is legalább annyira fontosak... Fontosak, mert az ő életükről szólnak, amit mégsem igazán a saját életükként élnek meg... Azt elvesztették valahol a gyermekkoruk végén a gyermekkori álmaikkal együtt... 

Tudom, hogy ezzel a fejtegetésemmel darázsfészekbe nyúltam, különösen az édesanyák fogják majd nehezményezni a gondolataimat, mert az ő kötődésük a gyerekeikhez más, mint a miénk, az édesapáké... Mégis az a véleményem, hogy a gyermekeink nem várják el tőlünk (már persze ha úgy neveltük őket...), hogy felnőtt korukban is nekik szenteljük az életünket... Ők a sajátjukat szeretnék élni és boldogok, ha azt látják, hogy a szüleik is teljes életet tudnak élni az ő felnevelésük után is...

Ez nem a segítség megtagadását jelenti, csak azt, hogy ne csináljunk magunkból áldozatot, ezt senki nem kéri tőlünk... Csak azt, hogy újra elővehetjük a saját álmainkat és élhetünk nekik, már amennyiben az adott körülmények között még megvalósíthatók... De kereshetünk magunknak új álmokat is helyettük, melyek megvalósítása boldogsággal és derűvel tölti meg az életünket ... Mindezzel konzerváljuk a lelki és testi egészségünket, nem csak önmagunkért, hanem a gyerekeinkért is... És emellett jut még idő rájuk is, és ők örömmel és büszkén látják, hogy milyen aktív és fiatalos szüleik vannak... 

Ez "csak" az én véleményem, nem is kívánom senkire ráerőltetni... De talán érdemes elgondolkozni rajta... Hátha ezzel a "modellel" mindenki jobban járna... Mi is és a gyerekeink is...  
Vajk51 írta: Kedves Rebeka!

Minden tiszteletem azé a szeretetet és önzetlenséget sugárzó írásé, amit megosztott velünk...

És mégis azt gondolom, hogy az Ön előtt írók gondolatai is legalább annyira fontosak... Fontosak, mert az ő életükről szólnak, amit mégsem igazán a saját életükként élnek meg... Azt elvesztették valahol a gyermekkoruk végén a gyermekkori álmaikkal együtt... 

Tudom, hogy ezzel a fejtegetésemmel darázsfészekbe nyúltam, különösen az édesanyák fogják majd nehezményezni a gondolataimat, mert az ő kötődésük a gyerekeikhez más, mint a miénk, az édesapáké... Mégis az a véleményem, hogy a gyermekeink nem várják el tőlünk (már persze ha úgy neveltük őket...), hogy felnőtt korukban is nekik szenteljük az életünket... Ők a sajátjukat szeretnék élni és boldogok, ha azt látják, hogy a szüleik is teljes életet tudnak élni az ő felnevelésük után is...

Ez nem a segítség megtagadását jelenti, csak azt, hogy ne csináljunk magunkból áldozatot, ezt senki nem kéri tőlünk... Csak azt, hogy újra elővehetjük a saját álmainkat és élhetünk nekik, már amennyiben az adott körülmények között még megvalósíthatók... De kereshetünk magunknak új álmokat is helyettük, melyek megvalósítása boldogsággal és derűvel tölti meg az életünket ... Mindezzel konzerváljuk a lelki és testi egészségünket, nem csak önmagunkért, hanem a gyerekeinkért is... És emellett jut még idő rájuk is, és ők örömmel és büszkén látják, hogy milyen aktív és fiatalos szüleik vannak... 

Ez "csak" az én véleményem, nem is kívánom senkire ráerőltetni... De talán érdemes elgondolkozni rajta... Hátha ezzel a "modellel" mindenki jobban járna... Mi is és a gyerekeink is...  

Kedves Vajk és Mindenki,
mostanában ritkábban látogatok ide,vagyis ritkábban szólalok meg,hiszen úgy gondolom sokszor véleményt alkottam már szinte minden felvetett témában,de nem akarok sok lenni.Viszont szívesen,és empátiával olvasom több új tag véleményét......de a véleményed megérintett,és úgy gondoltam,nőként,édesanyaként nagymamaként leírom és megerősítem,a véleményed,melynek egy mondata ,számomra különösen lényeges:
"....ne csináljunk magunkból áldozatot,ezt senki nem kéri tőlünk...csak azt,hogy újra elővehetjük saját álmainkat,és élhetünk nekik....."
Mintha ez a mondat most nekem szólna,egy nagy elhatározásom előtt.....merjek-e a saját álmaimnak hinni?Azt hiszem úgy,ahogyan a gyerekeinket időben el kell tudnunk engedni,hagyni,hogy éljék a saját életüket,nekünk is be kell teljesítenünk a vágyainkat,ha van lehetőségünk, s ha van bennünk elég vitalitás.Szerintem egy gyerek,akivel szeretetteli a kapcsolatunk,így is tudja,hogy bármikor számíthat ránk,amikor szükségét érzi.
Kedves Iris,

Őszintén örülök a most leírt gondolataidnak... :) Annak meg pláne, ha segíthettem egy kicsit... :)