Szeretek írni...vagyis ez már inkább múlt idő...szerettem. Egy ideje valahogy nem jönnek a gondolatok...azaz gondolataim vannak, inkább képtelen vagyok szavak formájában kifejezni. Ezt persze épp most cáfolom meg, hisz írok.
Mégis igaz az állításom, mert egyszerűen nem tudom rászánni magam, hogy az adatlapom bemutatkozó részét kitöltsem. Amolyan szöveges értékelés lenne rólam, a múltamról, igényeimről zanzásítva, hogy jó kis csali legyen. Nem megy, és nem azért mert nincs mit írnom.
De pontosan mit emeljek ki? Egy ember életében minden történés fontos volt, hisz azok juttatták el idáig. Mi van, ha épp azt hagyom ki, amitől érdekes lennék valakinek.!? Vagy a megosztott információval inkább elriasztok valaki olyant, akivel lehet, hogy egymásnak teremtődtünk...most mosolygok, mert olyan meseszerű ez az állítás- EGYMÁSNAK TEREMTETTEK. Filmekben találkoznak ilyen emberek, meg romantikus történetekben talán.
Ezért is fura, hogy itt vagyok ebben a klubban. Nem rég óta, de ahhoz elég ideje, hogy meglássam a szomorú valóságot. A sok magányos embert, a sok reménykedőt, vagy csak próbálkozót, köztük sok kalandot keresőt. Ráncaink és túlsúlyunk külön-külön "formált át minket" ettől nehezebben elfogadható, szerethető, hisz egész más mikor egy együtt töltött életszakasz nyomait látjuk a másikon. Olyankor ezek kevésbé számítanak. Főleg, ha a szeretet köti össze a párokat. Reálisan tudjuk, hogy elhasználódtunk, álmainkban mégis kritikusabban szemlélődünk, és ettől nem találkozhatnak az "egymásnak teremtett" lények.
Az emberek a mi korunkban már túl óvatosak. Lehet, hogy én is ilyen vagyok, magamról mégis azt gondolom, hogy inkább bizonytalan, aki lebeg a vágyai és a valóság között, és képtelen dönteni. Aki sokszor azt sem tudja mit akar. Olykor jó egyedül. Bekuckózhatok, leereszthetek. Máskor meg fájóan tud hiányozni egy társ. Egy őszinte, kedves, akiben meg lehet bízni, és ott van a nehéz időszakban is.
Miért is regisztráltam akkor?...miben bíztam?... Kifutóban az életünk, mi mindannyian hatalmas múltbéli emlékekkel, történetekkel, sérelmekkel, elvárásokkal, sikerekkel, kudarcokkal érkeztünk ide.
Mégis képesek vagyunk hinni a csodában! Vagy inkább csak akarjuk hinni, hogy létezik?
Itt vagyok, és felteszem magamnak a kérdést miért? Miért, ha félve kukkantok be, történt -e valami...és ha történt, nem merem a véleményemet kinyilvánítani. Kritikus vagyok, és biztos túlzottak az elvárásaim...vannak szimpatikus tagok, mégsem merem ezt jelezni feléjük, mert félek az elutasítástól. Én kezdeményezzek? Akkor nem lehetek biztos benne, hogy a másik fél is kiválasztott volna magának. De mi van, ha ezzel a férfiak is így vannak? Mindenkit más motivál, de már akkora félelmeink vannak, hogy ezek láthatatlan akadályt gördítenek elénk.
De akkor hogyan szövődnek mégis szép és tartalmas kapcsolatok ezen az úton? Szövődnek -e egyáltalán, vagy már csak megalkuszunk... mindegy, csak legyen valaki aki fogja a kezünket a végállomásig?...

Éva