Szeretek írni...vagyis ez már inkább múlt idő...szerettem. Egy ideje valahogy nem jönnek a gondolatok...azaz gondolataim vannak, inkább képtelen vagyok szavak formájában kifejezni. Ezt persze épp most cáfolom meg, hisz írok.
Mégis igaz az állításom, mert egyszerűen nem tudom rászánni magam, hogy az adatlapom bemutatkozó részét kitöltsem. Amolyan szöveges értékelés lenne rólam, a múltamról, igényeimről zanzásítva, hogy jó kis csali legyen. Nem megy, és nem azért mert nincs mit írnom.
De pontosan mit emeljek ki? Egy ember életében minden történés fontos volt, hisz azok juttatták el idáig. Mi van, ha épp azt hagyom ki, amitől érdekes lennék valakinek.!? Vagy a megosztott információval inkább elriasztok valaki olyant, akivel lehet, hogy egymásnak teremtődtünk...most mosolygok, mert olyan meseszerű ez az állítás- EGYMÁSNAK TEREMTETTEK. Filmekben találkoznak ilyen emberek, meg romantikus történetekben talán.
Ezért is fura, hogy itt vagyok ebben a klubban. Nem rég óta, de ahhoz elég ideje, hogy meglássam a szomorú valóságot. A sok magányos embert, a sok reménykedőt, vagy csak próbálkozót, köztük sok kalandot keresőt. Ráncaink és túlsúlyunk külön-külön "formált át minket" ettől nehezebben elfogadható, szerethető, hisz egész más mikor egy együtt töltött életszakasz nyomait látjuk a másikon. Olyankor ezek kevésbé számítanak. Főleg, ha a szeretet köti össze a párokat. Reálisan tudjuk, hogy elhasználódtunk, álmainkban mégis kritikusabban szemlélődünk, és ettől nem találkozhatnak az "egymásnak teremtett" lények.
Az emberek a mi korunkban már túl óvatosak. Lehet, hogy én is ilyen vagyok, magamról mégis azt gondolom, hogy inkább bizonytalan, aki lebeg a vágyai és a valóság között, és képtelen dönteni. Aki sokszor azt sem tudja mit akar. Olykor jó egyedül. Bekuckózhatok, leereszthetek. Máskor meg fájóan tud hiányozni egy társ. Egy őszinte, kedves, akiben meg lehet bízni, és ott van a nehéz időszakban is.
Miért is regisztráltam akkor?...miben bíztam?... Kifutóban az életünk, mi mindannyian hatalmas múltbéli emlékekkel, történetekkel, sérelmekkel, elvárásokkal, sikerekkel, kudarcokkal érkeztünk ide.
Mégis képesek vagyunk hinni a csodában! Vagy inkább csak akarjuk hinni, hogy létezik?
Itt vagyok, és felteszem magamnak a kérdést miért? Miért, ha félve kukkantok be, történt -e valami...és ha történt, nem merem a véleményemet kinyilvánítani. Kritikus vagyok, és biztos túlzottak az elvárásaim...vannak szimpatikus tagok, mégsem merem ezt jelezni feléjük, mert félek az elutasítástól. Én kezdeményezzek? Akkor nem lehetek biztos benne, hogy a másik fél is kiválasztott volna magának. De mi van, ha ezzel a férfiak is így vannak? Mindenkit más motivál, de már akkora félelmeink vannak, hogy ezek láthatatlan akadályt gördítenek elénk.
De akkor hogyan szövődnek mégis szép és tartalmas kapcsolatok ezen az úton? Szövődnek -e egyáltalán, vagy már csak megalkuszunk... mindegy, csak legyen valaki aki fogja a kezünket a végállomásig?...

Éva
"De akkor hogyan szövődnek mégis szép és tartalmas kapcsolatok ezen az úton? "
Úgy kedves Éva, hogy a félelmeket-aggodalmakat először is félre kell tenni..... de úgyis mondhatom: törölni kell. Mert míg ezek ott vannak veled-velünk, addig csak folyton akadályt képeznek.

L.
Laszlóka,évtizedek alatt belénk rögzült félelmeket, gátlásokat nem lehet a fogasra akasztani, mint egy kabátot. Pláne, ha egynémely netes társkeresési tapasztalat csak megerősíti ezeket a félelmeket. És túl kevés a pozitív tapasztalás.
A titka annak amit mondtam csupán annyi, hogy nem a netes tapasztalatokkal kell elsősorban törődni -én ezeket nem tartom olyan súlyosan mérvadónak a társkeresés során-, hanem magadban kell és úgy általában az emberekben hinni-bízni (valamint törölni azt amit szükséges, mégha egyeseknek ez nehéz is). Ennyi, nem szükséges több és persze akarat is kell közben. :-) A pozitív mentalitással bíró ember nem foglalkozik a 'túl kevéssel'... nem érdekli. :-)
Ennek pont az ellenkezője a sokat csalódott, már nem igazán bízó, az internetes társkergetés negatív élményeit esetleg mélyen magába engedő személy aki bizony kétkedővé és bizonytalanná válhat.... ez igaz.

L.
Én azt gondolom minden vagy majdnem minden csak akarás vagy nem akarás kérdése. Vannak dolgok amiket nehéz letenni, magunk mögött hagyni én nem vitatom de a döntés a mi kezünkben, hogy nem tesszük le és hagyjuk az előttünk lévő életünket is megnyomorítani, kudarcra ítélni vagy azt mondjuk, hogy igenis elengedem és hiszek és bízok, persze ésszel és nem ész nélkül. Sok esetben a negatív tapasztalásoknak, csalódásoknak mi magunk is okozója vagyunk ha másképp nem is de azzal igen, hogy nem voltunk elég figyelmesek, nem láttunk meg valamit. Attól, hogy csalódtunk akárhányszor még nem lehet általánosítani, hiszen nem abban csalódtunk akivel még eztán találkozunk.
A netes, virtuális kapcsolatteremtés nem való mindenkinek, legalább is helyén kell tudni kezelni mert másképp rossz lesz a tapasztalat. Egyébként meg mindegy hogy netes vagy nem netes mindenhol észen kell lenni és a nagy fokú szeretetéhség és naivitás nem használ sem a neten sem a való életben.
Igazad van simi, megmondtad a valót. Nekem se való. :-)
cron