Sziasztok! Nagyon örülök ennek a blognak.Olvasni én is nagyon szerettem,ill,szeretnék,de sajnos a rohanó élet kicsit behatárolja a lehetősségeimet.De most elkapott a nosztalgia.Nekem egy tanítóbácsi, 3-4 osztályos koromban nyitotta a szemem az olvasásra és a történelemre,ezek szeretetére.Valamint az egész osztály világnézetének /42 személyes osztály létszám/ kialakításában.Ezután a szomszédban lévő könyvtár következett,ahol valahogy sorra jöttek a pöttyös és utána a csíkos könyvek.A csíkos könyvek már nagyobb lányoknak szólt.Utána a klasszikusok sora következett.Jókai,Mikszáth, Gárdonyi, Német László.Soha nem volt gondom,hogy mit olvassak,addig ami volt egy-egy írótól azt mind elolvastam. Ezután jöttek az életrajzi regények, ami kimaradt a csíkos sorozatból.Majd az útleírások.Mire középiskolába kerültem, az alaptantárgyakkal soha nem volt gondom.Ezt mind az olvasásnak köszönhettem.És szerencsére,leányomnak és főleg fiamnak,aki erősen érdeklődött a történelem iránt sokat tudtam segíteni,így mindig kitüntetéssel végezték a tanulmányaikat ezen tantárgyakból.Igaz,hogy nekem nem volt módomban Tv-nézni, mert nem volt.Talán most is segítene a "technika" megvonása. Üdv:Fanni0214
Sziasztok!
A lányom történetét mesélem el.
Ugyanis nem akart a gyermek olvasni. Vettem a könyveket, vittem őt a könyvtárba, válogattuk a legszebb, legszínesebb mesekönyveket, de a legérdekesebb is úgy kettő percig kötötte le. Még csak elsős, mondtam magamban, majd változik a helyzet. De eltelt a második, majd a harmadik osztály is, és a leányzó menekült a könyvek elől. Kimondottan haragudott rájuk. Kétségbe estem. Ennek a gyereknek apja, anyja könyvvel kel, könyvvel fekszik, mindketten állandóan olvastunk, hogy eshetett az alma ilyen messze a fájától?
Ám egyszer csak csoda történt. Bezárkózott a szobájába. Mit tehet vajon, amiről nem tudhatunk? Képzelhetitek az elképedésemet, mikor kiderült, hogy OLVAS.
Az történt, hogy a jó emberismerettel megáldott könyvtáros barátnőm, átérezve kétségbeesésemet, keresett egy neki való könyvet. A címe: Ne cirkuszolj anyu! 
Na, ez már tetszett a kiskamasz, lázadó lánykámnak! Szidják az anyut! Jöttek a sorozat további kötetei is, mind hasonló stílusban, kamaszoknak. 
Ettől kezdve  olvasott. Napjainkban inkább nem eszik, ha egy neki tetsző könyvre kell a pénz.
És a legjobb barátnők vagyunk. 
Mint ahogyan írtam is már, általában prózát olvasok, szinte napi rendszerességgel, még ha csak egy-két oldalt is, de ha szomorú vagyok, ha szerelmes vagyok, ha jó kedvem van,vagy akár csak dühös vagyok valamiért egy vers az, amely megnyugvást hoz számomra.
Jeszenyin versét nem olyan régen találtam, pontosabban csak az első pár sorát. Szíven ütött, annyira magaménak éreztem, annyira ráillett az akkori lelkiállapotomra.Azután megkerestem az egész verset, és csodaszépnek találtam!

Szergej Jeszenyin: Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Álmaim bolondja,
szemem kékjén ködök árnya ül,
s csak álmodtam azt is tán, hogy élek,
kéz a kézben - egyes egyedül.

Csókollak, de már csak megszokásból,
mert csókoltam annyi-annyi mást,
és oly mindegy, hogy gyufát lobbantok,
vagy szavakból gyújtok lobogást.

"Édesem", "szerelmem", mindörökre"...
S mélyemben a csend hálót vetett,
ha viharok bolydítják a lelked,
jaj, a dolgok lelkét nem leled.

S épp ezért már nem félem riadtan,
vágyaimra hogy ne vágyjak én:
lombbá szöktöd, szép kis nyírfaágam,
egyformán a másé és enyém.

Ám törvény, hogy szív szívet keressen
s börtönéből vágyódjon tovább,
én bitorlón utad el nem állom,
el sem átkozom lépted nyomát.

Ki vagyok én? Álmaim bolondja,
szemem kékjén ködök árnya ül,
tán álmodtam azt is, hogy szeretlek,
kéz a kézben - egyes egyedül.

Ti is szépnek találjátok?
Üdvözlettel,
Íris
Teljesen elsötétített nézőtér és színpad, néma csend. Egyszerre fülsiketítően éles villamosfék - csikorgás, hirtelen reflektorfény, és a színpadra begurul egy levágott, véres fej, Berlioz lapszerkesztő meglehetősen élethű feje. ( Utólag titokban hálát adok a sorsnak, hogy a kakasüllőre juttatott, és ennyi év távolából határozottan megértőbb vagyok az első sorokból felugráló nézőkkel. )

Egy szép szerelem története, egy mű Jézusról és Pilátusról, sok-sok mágia, profi módon összebonyolított cselekményszálak, számtalan látványelem …

És a hangulat, amely leírhatatlan, és mindig elkísér egy-egy jó előadást.
… egy különös, a 30-as évek Moszkvájában játszódó világhírű regény színpadi változata.

 Kitaláltad, ugye?   :wink:

Egyik kedves regényem, épp a napokban olvasom újra:
 
 

 
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Kedves Klubtársak!

Egy bölcs filozófia tanár azt mondta óra elején bevezetőként: "Azért olvasunk, hogy ne legyünk egyedül." Lehet vitatkozni!

Így karácson táján többet engedhetünk meg magunknak, éppen ezért szeretném azon klubtársak figyelmébe ajánlani az alábbi könyveket, akik szeretik a 17-18. századi történeteket az uralkodói családok és a pápák kapcsolatairól.
Rita Monaldi és Francesco Sorti házaspár könyveiről beszélek, akik a Pápa engedélyével adták közre könyveiket, nevezetesen:
IMPRIMATUR
SECRETUM
VERITAS
MYSTERIUM
UNICUM

Lebilincselő olvasmány elejétől a végéig.

Egy jó könyv elolvasása, azért egy kicsit több.....

Jó szórakozást mindenkinek!
Valamikor réges rég, még ifjú hajadon koromban gyakran jártam író-olvasó találkozókra, filmklubba. Egészen más úgy elolvasni egy könyvet, megnézni egy filmet, hogy ismerem az alkotóját, vagy ha mást nem, a mű születésének hátterét. Manapság ritkán adódik alkalmam hasonló időtöltésre, utoljára néhány hónapja Réz András előadását hallgattam meg a magyar hangosfilm hőskoráról.

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában 2009-ben volt egy egy hónapos kiállítás Radnóti Miklós születésének 100. évfordulója alkalmából. Ennek anyaga levelezésekből, noteszekből, kéziratokból tevődött nagyrészt össze. Órákon át böngésztem az írásokat, miközben barátságok, és igaz szerelem töredékeiből összeállt egy kép Radnótiról.

Szerintem egyik legszebb verse:

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.
Köszönöm, Georgina, hogy ezt a verset felidézted. Itt és most. Remélem, hogy kortalan üzenetét sokan megértik ezen az oldalon (is). Saját magunk foglyai is lehetünk, nemcsek külső erőé.
Kedves Georgina,

Gyönyörű.
Egyik kedvenc költőmtől, számomra is a legszebb verse.
Remélem még elolvassák egy páran.

Köszönettel.
Az olvasás,sok-sok jó regény,a versek szeretete végig kisérte az életem
és töltötte ki szabadidőm nagy részét.
Egy vers jutott most az eszembe,ami nem csak azért volt meghatározó jelentőségű,
mert középiskolás koromban megnyertem vele egy versmondó versenyt.De a tartalma, 
a mondanivalója, hordoz egy két tanulságot ami nem sokat vesztett erejéből az idő múlásával.
Biztos sokan ismerik Simon Istvánt a Nem elég c.versét,de az ismétlés sosem árthat meg.


  Simon István NEM ELÉG
  Nem elég, sohasem elég
 a kenyér, melyet megszegel
 a megszerzett kis eleség
 sejtjeid mélyén olvad el.
 Az életünk tengernyi vágy
 ezért nem áll meg a világ.

 Harc és goromba küszködés
 minden napunk és éjszakánk
 ha gép búg, zenél a fűrész
 a jövő beszél, s ha a láng
 szívünkből reszketve kicsap
 a szerelem szól: élni csak!

 Ha megyünk, előttünk a cél
 az is halad, nem érjük el
 mint parazsat lánggá a szél
 a vágy bennünket úgy tüzel.
 Az ész mindig többet kíván:
 a teljes, nagy harmóniát
 
 rendet a létbe, igazi
 megnyugvást, magyarázatot
 hogy ne legyen, - ha ajkai
 kékek már - rémes a halott,
 s vesszen a kín, könny, rejtelem
 e bolygón csak a fény legyen!

 Ezért rejti el a szuvas
 csontok millióit a föld,
 ezért állot máglyára
az s bitó alár, aki többre tört.
 Húnyó fények reszkettetik
 a táj korhadó keresztjeit.

 Ezért kínlódtak, égtek el
 lángoló, drága szellemek.
 Hallom szinte, hogy énekel
 a színek és tárgyak felett
 Milton vakon - és Beethoven
Melódiát költ siketen.

 Mennyi harc volt, hős barikád-
 az időben mind messze tűnt.
 És körülöttünk a világ
 csak maradt az ellenfelünk.
 S amíg lobog a gondolat,
 a nagy ellenfél gond marad.

 A nem-elég szent himnusza,
 a gyötrő, ösztönző varázs,
 mert félőn érezzük, hogy a
 létben a legnagyobb csalás
 az ember, aki tudja: él
 és megkérdezheti - miért?

 Elhullhat az állat, a fű
 pereg a levél lefele,
 de él bennünk a gyönyörű
 végtelenség ígérete.
 S kutatjuk, követjük tovább
 a boldogság lábanyomát.

 Szabadság, rend, harmónia
 váltsd föl a néma szenvedést!
 Mit e súlyos bolygó fia
 úgy hordott, mint szívében kést
 és kiáltotta részleges
 örömében az élethez:

 nem elég, nem, nem, sohasem,
 amíg mindenből több lehet
 s a földön, szikrázó egen
 valami ellen törhetek,
 míg a mindenség kerekén
 valami még nem az enyém

 Elröppent annyi ezerév
 a tanulsága megmaradt:
 a példa, a logika, érv,
 küzdelem, vágy és akarat
 minden fegyver az emberé,
 tör vele az ellen felé.

 S bár szeme ferdén megtörik
 a végtelen konvex ívén,
 nem hátrál, vív és küszködik-
 s ha testében az oxigén
 már végsőt sercenve leég
 azt kiáltja: nem volt elég!
 
cron