Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
– Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
– Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
– Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
– Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
– Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
– Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
– Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld felé.
– Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz …
– Még a boldogság is rettenetes!
Rabindranath Tagore:
Az öv

Unalmas órák Isten veletek,
Minek is tagadjam, újra szeretek.
Ti vagytok tanúim hulló falombok,
Ti akik álmosan reám hajoltok.
Mióta csak a gyönyört keresem,
Hû útitársam volt a szerelem.
Oh, miért nem szunnyad el az ifjú vér,
Egy szép kaland mindennél többet ér!
Találni nõt, ki mindent félredob,
Ha férfi csókot szûzi ajkára lop,
Ki van idõ, mikor elfeled,
Hûséget, esküt, bûnt, szeretetet.
Mikor kihal a nõi öntudat,
Mikor a földön minden bûn szabad,
Mikor lehunyja tüzes szemeit,
Legszebb a nõ, amikor vétkezik.
Így elmerülve a szokott helyen,
Ültem egy hamvas õszi éjjelen,
S mint kivel a démonok játszanak,
Elém áll egy karcsú nõ alak.
Szûz ajkain az élet mosolya,
Szebbet a földön nem láttam soha!
Hajlongó fürtjein, dacos fején,
Végigszaladt a komor esti fény.
S ahogy lefut hullámos derekán,
Incselkedõn veti a fényt reám.
Oh boldog ösztön, amely arra vitt,
Szellõs lepel takarja vállait.
De itt is, ott is átvillan merészen,
Amit a fátyol nem takar egészen.
A fodrokat egy öv karolja át,
Minõt a földön mindenki lát,
Díszítik ragyogó ékkövek,
Soha nem láttam díszesebb övet,
Soha bájosabb nõi alakot.
Akiért oly nyugtalan vagyok!
Látom a nõt, de hinni nem merem,
Nem játszik-e káprázat velem?
Nem a szellõ csúf játéka ez,
Egy pillanat, aztán vége lesz!?
De nem, - a lombok alján átsuhan,
S oly ismerõsen üdvözöl: Uram...
Hiszi, hogy Önnek arcán olvasom,
Mi háborog szívében oly nagyon!?
De nem vagyok kegyetlen tudja meg,
Az öv két részre osztja testemet.
Az egyik részre Önnek joga van,
Amelyik felét Ön akarja Uram!
Ki tudja, Önnek igézõbb lehet,
A karcsú test az öv felett,
De kérhet tõlem olcsóbb vágyakat,
Akarja-e a részt az öv alatt?
Így szól a nõ, s ravaszul mosolyog,
A szörnyû tréfa sikerülni fog.
Oh melyiket válasszam, melyiket.
Vigye az ördög mind az öveket!
Eddig sose volt velük bajom,
Mit tudom én melyiket akarom!
Akarjam-e a részt az öv felett,
Játsszam a szentet, amikor nem lehet?
S amikor végre alkalom akad,
S tudom mi rejlik lenn az öv alatt?
Ne legyek ember, amikor élhetek?
Oh nincs miért haboznom.
Választani az alsó részt fogom!
De hát a felsõ részt elfeledem?
Nem ég-e bennem szûzi szerelem?
Alacsony gyönyörnél egyebet
E durva szív még sosem szeretett?
Fenn csókra nyílik a tüzes nõi ajk,
Lenn állati csak a szerelem
Fenti, mint az égbolt tiszta, végtelen,
Azok az édes bús sóhajok,
Azok a lágyan ölelõ karok,
Az éjbe mártott nõi szemek,
A csillagoknál szebben fénylenek.
Én egy tiszta nõ szívét keresem,
Ma gyõzni fog a tiszta szerelem.
Szép ismeretlen, válaszom helyett
Fogadja hódolattal a szívemet.
Oh, mért nem súgja Önnek semmi sem,
Mi iszonyú nehéz a küzdelem?
Ha mindkettõ egyforma szép:
Az aranyos nap és a holdas éj,
Ki dönti el, mi lehet pirosabb
A hajnal csókja vagy az alkonyat?
Választottam, mint férfi szabadon,
Csupán egy rövid óhaj az egész,
Legyen enyém az öv feletti rész!
Ah, -szól a lány, - alig hihetem
Nem vonja vissza szavát hirtelen?
Ön férfi. És e válasznál marad?
Nem akarja a részt az öv alatt?
E válasszal valóban meglepett!
Van hát a földön szûzi szerelem,
Nem veszett ki hát a dicsõ férfi nem!?
Férfi, ki még a nõi szívre ad,
Aki becsüli a tiszta vágyakat,
-Uram, Ön is ilyen férfi lehet,
Minden, -minden az Öné az öv felett.
És kacag a tréfán és irul-pirul,
S leomlik a fátyol a vállairól.
Karcsú derekán az övet lecsatolja.
S reálép mosolyogva.
OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO
https://balatonfured.hu/2011/09/19/tago ... us-alakja/
N. Horváth Péter: Pitypang

Őrizz meg engem tekinteteddel;
ne sóhajts felém, ne hűsíts széllel.
Vágyad, hogy érints, végleg temesd el;
mindössze csupán lelkeddel érj el.

Meg ne ölelj, mert azzal megölnél;
kiszökne üres titkom a gömbből.
Nem menthetsz meg, ha szeretni jöttél,
- magányom bentről bárhogy dörömböl…
Charles Bukowski: Oh, igen

vannak rosszabb dolgok is
mint a magány
de évtizedek szükségesek
hogy erre rájöjjünk
és amikor sikerül
felismerni őket
már késő
és tényleg nincs rosszabb
mint amikor
késő van.
Szilágyi Domokos: Orgonaillat

Nem jöttél el - mióta is?
Hiányoztál - egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,

alattomosan, nesztelen
rohansz reám - s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.

Leültetnélek, hogy mesélj,
mindent, mindent mondj el nekem,
de torkomon nem jön ki hang,
és nem tudsz szólani te sem,

csak ez a csönd ujjong, dalol
- mint szerelmes lány mosolya -,
hogy május van, kacag a nap,
s lobog, lobog az orgona.
József Attila: Ki verné föl lelkünkben a lelket?

A meddő dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülőgépeket hajigálunk
És roppant, visszahulló pályájukkal
Kipányváztuk a madarak birodalmát,
Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltő tengerekre,
De emberek, emberek!
Ki venné újból észre,
Hogy le kell sikálni asztalainkat,
Ki mondaná meg az asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
Ki ültetne kerteket szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a lelket?!

1924. május
Varró Dániel: EMAIL

Hát el vagyok egészen andalodva,
és gyönge szívem, ímé, reszketeg,
mióta éjjelente, hajnalonta
veled titokban ímélezgetek.

Nem kell megszólítás, se semmi cécó,
és az se baj, ha nincsen ékezet,
csak kebelembe vésődjék e négy szó,
hogy: Önnek új levele érkezett!

Az egész világ egy linkgyűjtemény,
az emberek, a tárgyak benne linkek,
bárhova kattintok, te tűnsz elém,
te vagy felvillanó websiteja mindnek.

Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.
Föltettem háttérnek a képedet,
s míg körülöttünk szikrázik a chat room,
látlak, miközben vakon gépelek.

Hiába nem láttalak még, az embert,
ha minden betűd mégis eleven,
ha érezlek, mint kisujjam az entert...
Van nulladik látásra szerelem?
Bertolt Brecht: Gyönyörűségek

Az első pillantás reggel az ablakból
Az újra megtalált régi könyv
Elragadtatott arcok
Hó, az évszakok váltakozása
Az újság
A kutya
A dialektika
Tussolni, úszni
Régi zene
Kényelmes cipő
Érteni
Az új zenét
Írni, palántázni
Utazni
Énekelni
Barátkozni

Hajnal Gábor fordítása
Fodor Ákos: Jégtánc-blues

A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.
Stiller Kriszta: Társkereső hirdetés

Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.
Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.
Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.
Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.
Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.
Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.
Ébren is a párnán pihenjen az ökle.
Amikor nem zavar, maradjon örökre.
Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.
Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.
Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.
Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.
Jenei Gyula: majd megérkezel

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerõs lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükrözõdik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad
olyan is lehettem volna
Petri György: Sci-fi szerelem

Úgyis annyi a dolgunk.
A szerelem végül is újplatonikus
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha
megpróbálnánk ilyen irányba
tapogatózni, felhasználva meta-
pszichikai és parafizikai
ismereteinket. Például megbeszélnénk,
hogy te pontban fél egykor odaképzelsz
engem a Mechwart térre, én pedig
ugyanoda képzellek téged, illetve
egy kicsit arrébb - szükségképpen,
de ugyanarra a padra.
Két ideális tárgy sütkérezik
a Mechwart téren! De vajon melyiken?
Az ideális Mechwart téren?
Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja
a kiserkedõ inkonzisztenciákat.
Már az is kérdés, elképzelhetõek
vagyunk-e te meg én. Vagy csak két
olyan képzelhetõ el?
- De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:
te akkor is csak
funkcionális diszpozícióm
körvonala vagy - vagyis egy határ,
melynek te mindig mögötte maradsz
mint e határ módosulásainak
feltételezett oka, én hasonlóképpen
- és a Mechwart térrel is ez a helyzet!
Lévén a nyelv félrevezetõ:
"Odaképzeljük egymást a Mechwart térre." A locativus
reális térbeli ténykedésre utal,
míg a fiktív jelleg
kizárólag ránk vonatkozni látszik.
De alkalmazzuk csak a komplementer
megfogalmazást: "Kölcsönösen egymás köré
képzeljük a Mechwart teret"
- s rögtön kiderül a viszonylagosság.
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,
úgy ez egy ideális Mechwart téren
történik - bár pusztán formális meggondolásból,
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben
különbözik empririkus egzisztenciák
találkozásától a valóságos Mechwart téren.
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,
mert ez a meglepetés), hogy az ideális
fél egy nem múlik el. - Az meg nyilvánvaló,
hogy két ideális szeretõ nem
találkozhat a reális idõben
egy ideális köztéren.
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.
Rejtő Jenő - Furcsa esték

Most néha-néha álmodozni szoktam
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.

Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
vagy meglát Téged amint csendben jössz
és mondjuk sír is éjnek idején.

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
megcsókolom lágyan a kezed
vagy néha-néha megcsókollak szájon
bolond, bús kis álmocskák ezek.

És ránkborul az éjjel édesen
és látom, hogy nekünk mindent lehet
az ilyenek nem álmok, kis szivem,
ez már egy bódult, lázas őrület.

álmodozás.jpg
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Bálint Lea: Boldogságom erdeje

32.
Akaszd ide a magányodat
az előszobafogasunkra
s lépj a szobánkba melegedni
és felejtsd el magadra venni
ha elmégy.

1965