Rab Zsuzsa: Szikla

Szemembe épitettelek
könnyekkel szépitettelek
agyam zugába vontalak
gondjaim közé fontalak
mélységeimbe véstelek
sötét márványba véstelek
mert olyan nagyon vártalak
fekete kútba zártalak
magamba-épitettelek
sziklára épitettelek

1954
Kassák Lajos: Veled vagyok

Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Marsall László: Logikai bökkenő

El nem veszítettem, meg nem találtam,
veszíthetetlen s nem található,
csak annyi sejthető, hogy létezik
a “most”-nak mondott tűhegy-pillanat
be-betömődő hasadékában.
Van-e honnanja, és van-e hovája,
ha se így, se úgy nem kereshető,
s megszólalna-e, ha kérdezem?
Felfedezhető-e? Vagy a kérdező,
ő volna maga, aki kérdezi?
Az elveszített s nem található?
Tű volna ő a szénakazalban?
A sosem volt, ám elpárolgó tó?
Most Én kérdezem, s vélem, hogy vagyok,
– még el nem veszett és található –,
nem lehetek hát véle azonos,
hiszen alig pár pillanatnyi most
választott el, hogy újra hamarost
kérdezzem a nem lelt elveszettet.
Szerkesztettem a logikai térben
jócskán csavaros ürge-labirintust?
Valahány szavam száraz és ropog,
s bár nem nekem szánt ugart művelek,
a tő gyökében tapogatgatok…
Mikolai Bertics Mihály: Ha eljössz....

...Hozd magaddal a csendet,
hajadban
az erdők illatát,
homlokodon
a derűt,
szemedben
a csillanást,
tekintetedben
a reményt,
mosolyodban
a kacajt,
orcádon
a pírt,
kebledben
a dobogást,
ölelésedben
a bilincset,
köldökcsészédben
a forróságot,
lépteidben
a méltóságod.

...Ha eljössz,
te, magad légy
a semmi, s a mindenség;
leple az éjnek,
tüze a napnak,
ringató ének,
pirkadó ablak,
gyöngye a mélynek,
hullámok habja
csörgő patakban,
vágyódás csókja
ajkakra szórva,
szivárvány csíkja,
szemekben szikra.

...Ha eljössz, hozd magaddal
másik énemet,
amit csillag hulláskor
nálad hagytam.
Farkas Árpád: Simogatás

Ha a szavak bennünk néha elégnek,
tovább süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.

Halk áramlásban nyugalom lakik.
Kibontja ujjaim -
tenyerem szirmait,
s míg arcodat puhán
átlengi valami virág -
átveszi kezem minden hangulatát.

Az eddig tapintott dolgok
most bőröm alatt égnek,
az eddig simogatott arcok
most arcodhoz érnek,
s mert eddig embert is bántott már e kéz,
- most arcodhoz ér, s önmagába néz.

Ha már a szavak bennünk néha elégnek,
nagyon kell érezd,
hogy süt,
simogat,
duruzsol
a kéz.
Weöres Sándor: Mosoly az arcodon

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:
Szeretném látni a boldog szemeket,
Amelyekből más is erőt meríthet.
Szeretném hallani a boldog nevetést,
Amely mindig őszinte és békés.
Hallani, ahogy a jót dicséri szád,
S nem az elégedetlenség nehezedik rád.
Szeretném érezni, hogy békés a világod,
Hogy hiteddel a rosszat leigázod.
Felülkerekedsz a súlyos bánaton,
Hisz Isten veled van minden utadon.
Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,
Ha válaszút előtt botladozol.
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.
Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.
S ehhez legyen az a hely a templomod,
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.
Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne,
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.
Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna,
A fénysugár lelkedig hatolhatna.
Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,
A bánatodban is szívesen osztoznék.
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.
Szeretném, akár a könnyeid árán is,
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.
Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet,
De a követ neked kell a földről felemelned.
Kányádi Sándor: Tudod...

Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
Závada Péter: Szinopszis

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyû volt veled, s velem nehéz.
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fõ, hogy remélsz.

Platánfaág a lelógó ereszbe:
beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnõtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsõm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek:
a polcon Rilke dõl egy Proust-kötetnek
– eltûnt idõnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!

Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?
Megcsókoltalak, megmutatni, hogyan kell nékem csókot adni.

Szöveg:

Megfúltál, úgy öleltelek, 
mutatni, hogy ölelj Te meg. 

És sírtam is, ölelve térded, 
mert tudtam, hittem, hogy megérted 

Bő könnyeim, a könnyű bért, 
mit értem ontsz: a könnyekért. 

Eldobtam mindent, íme lásd, 
hogyan lehet szeretni mást, 

kiért mindent százszor megadnál, 
ezerszer jobban önmagadnál. 

Kész vagyok meghalni miattad, 
hogy élj, hogy meg ne halj miattam, 
ahogy hiszem, hiszen mutattad. 

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad, 
csak az kap ingyen, ki ingyen ad. 

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ? 
Mindössze ennyi volt a lecke, 

Mindössze ennyi a titok, 
de jaj Neked, ha nem tudod. 

Jobb lett volna nékünk meg sem születni, 
mint egymást így szeretni. 

Karinthy Frigyes: 

Lecke
Komáromi János: bőrömbe rejtett érintések

megálltam az éjszakában
csillagok fénye rám borult
arcomra csorgott Hold ezüst-vére
árnyékom a földre hullt

hűvös csenddé dermedt az éj
képekbe fagyott a pillanat
felemelt karjaim között
meghalt minden mozdulat

lüktetett a sötétlő világ
szétáramlott benne vérem
fülembe suttogtak elvesző szavak
benne voltál a zúgó szélben

magányos fa volt a testem
viharok tépdesték ágaim
leveleim csábító szellőknek adtam
törzsem perzselték égő vágyaim

...és zokogni kezdtek bennem
minden fájdalmat felidéztek
az elhazudva őrizgetett
bőrömbe rejtett érintések
Dsida Jenő: Buzdítás könnyűségre

Légy könnyű - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

Légy könnyű - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

Légy könnyű sziromkönnyű - dal - ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

Légy könnyű könnyű könnyű - szív - mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele
Szabó Ila: Június

összebúvó pille-percek
tenyeremre szöknek
veled-ízű varázsukkal
oldanak és kötnek
tiszavirág-libbenéssel
jönnek – elköszönnek
aranyporuk itt felejtik
bánatnak – örömnek
Kántor Péter: Csak ami kell

Nem tudta pontosan, mi van a zsákban,
amit cipel. – Pakold ki, ami nem kell!
Csak legyintett; megszokta vinni már,
ami belekerült a zsákba egyszer.

Kártyák és kulcsok, cigaretta, bicska,
s tárgyak, amik többek, mint tárgyak –
egy gesztenye, egy könyv, egy füzet, egy toll,
emlék-kavics, testetlen árnyak.

És amit nem is tudna megnevezni,
ha akarná se. – Tarts meg! Vess el! –
ősszel suttognak így a levelek a fának,
mely nem bír róluk csak ködös sejtelemmel.

Azt a cipőfűzőt nem dobja ki, hogy is ne!
Vagy nem is cipőfűző, csak egy madzag,
aminek nincs se eleje, se vége,
de amíg birtokolja, addig gazdag.

Minden eshetőségre kéne az a bicska?
És az a telefon a zsák zsebében?
Csak legyintett: Ugyan! Ámbár ki tudja?
Milyen hegynek fel itt a sík vidéken?

Nem tudta pontosan, mi van a zsákban,
s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben,
akkor se tudná. – Csak ami kell, csak azt! –
azt kipakolja mind, hogy el ne vesszen.
Kiss Judit Ágnes
Hogyha a szerelem elkerül

Hogyha a szerelem elkerül,
többé nincs hova menned,
a látszat muszlinfüggönyei
kőfallá merevednek.
Rád bogozódva a ráncaid is,
vénasszonyra a kendő,
ébred a szörnyed, utánad ered,
az árnya mögötted megnő.

Hogyha a szerelem elkerül,
ronggyá bénul a lábad,
úgy bújsz önmagad árkaiba,
mint vackára az állat.
Vedleni vágysz, de a bőröd alatt
nincs, ami képes az újra,
vergődsz csak, de törött üvegen,
felsebzed magad újra.

Hogyha a szerelem elkerül,
a napok rád kövesednek,
fűrészporral az éjszaka jön,
kínálgat: nesze, edd meg!
Néz a tükörből a maszkod, az arc,
nincs aki már leszeresse,
hogyha a szerelem elkerül,
hóval vagy betemetve.
Oláh András: Mellékutak

1. véletlenek
félünk újrateremteni az emlékeket
hisz amúgy is véletlenek
fércelték össze velük az életünket
s az örömmel így is adósod vagyok

2. ami fáj
a holnap beláthatatlanul messze van
magunkba tömjük az utcákat újra
egyszerre táncra perdül alattunk a járda
a cipőt is letúrják lábaid
s végül részeg kapualjban
otthont adunk a hajléktalan vágynak

3. ráolvasás
mi lesz ha egyszer mégis visszaszól a múlt
s bennünk is tél lesz és hóesés –
hisz ketten kellünk a magányhoz is

4. feltételes módban
feltételes módban élünk
– mint képszögek a falban –
várom hogy bennem lélegezz újra

5. ami nyilvánvaló
lejárt szavatosságú
ígéretek közt botladozunk
helyet cserél két szív megint
s megmaradunk egymás terhei