Ady Endre
Búgnak a tárnák

Havas csúcsával nézi a napot
Daloknak szent hegye: a lelkem,
Gonosz tárnáktól általverten.

Álmok, leányok, bomlott ingerek,
Gondok, kínok vájták a mélyet:
Gyűltek a tárnák és a rémek.
Fent, fent a csúcson: nagy-nagy szűzi csönd,
Gondolat-manók csoda-tánca,
Lent: a rémeknek harsogása.

Lelkem tetőjén szent táncaikat
Fürge manók riadva járják,
Lentről, lentről búgnak a tárnák.

Egy pillanat és megindul a hegy:
A büszke tető táncos népe
Bevágódik a semmiségbe.
csendben

hallom a falevelek suttogását
ha a virágok szirmai bomlanak
hallom a tücsök messzi muzsikáját
és ha reggel szikrázón ébred a Nap

hallom a tengerek zúgó moraját
hallom azt ha közeleg az alkonyat
hallom a hullócsillag zuhanását
mikor az este kíván szép álmokat

hallgatom mit mesél a hajnali szél
és irigylem a felhők kacagását
s az esőcsepp mikor zengve földet ér
és a Föld köszöni Isten jóságát

hallom ha a ma a tegnapba kísér
a múló pillanatok rohanását
hallom mikor a holnap többet ígér
de nem elégíti ki vágyam álmát

hallom ha karodon felsír a gyermek
és várja hogy megnyugtassa őt szavad
hallom azt ha rá mosolyt kacag szemed
csak a te hangod örökre hallgatag
Kosztolányi Dezső: Szerelem


Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Kosztolányi Dezső: 1885-1936
Még egyszer

Még egyszer ülj ide mellém gondolatban.
Emlékezzünk csendben mit adtam s mit kaptam.
A szépséged, a szépségem millió csillaggal beragyogott estén.
A gyönyöröd, a gyönyöröm, millió utazás szerelmünk rózsaszín egén.

Még egyszer ülj ide mellém gondolatban.
Had nézzem arcod míg eltűnik a reggeli napban.
Még egyszer had tartsamszerelmed meleg tenyeremben.
Had szenderüljön örök nyugalomba fájó szívem.
Az üresség itt maradt

Tegnap villámokat szórt a menny,
Tegnap Isten rám haragot mért,
Minden kettérepedt odafent,
De én nem tudtam miért, nem tudtam miért.

Tegnap összefagyott a föld s az ég,
Dermesztve minden zöldet s vért,
Csak zúdult, csak szakadt le a jég,
De én nem tudtam miért, nem tudtam miért.

Tegnap elaludt bennem a szív,
Örültem, hogy a bánatom véget ért,
Ám Ő nem szólított s vitt, csak sírt,
De én nem tudtam miért, nem tudtam miért.

Tegnap óta a lelkem is haldokló,
Már csak a reménytelenség kísér,
Az életem már nem tudom, mire való,
De én nem tudhatom, nem tudhatom miért.
Simonyi Imre: Kopogtatás


Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
— de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

— Vagy pedig egyszer sem.

Simonyi Imre (1920-1994)
Ne félj

Mondd, mire gondolsz,
ha a párnádon az éjszaka álmodik?
Az ágyad közepén ülsz hangtalan,
s könnycsepp gördül át szó helyett az ajkadon.

Szerelmes vagy, de nem vállalod.
Féled a titkos vágyad,
mi szüntelen gyötri minden éjszakádat.
Csak lassan őrlik az időt gondjaid.

Tudod, a szerelem nem bánja a bánatod.
Képes kitépni a szíved,
s nevetve feledtetni a tegnapot.
Eltemet, s örökre virágokkal fedi a titkod.

Mondd, mire vársz,
miért nem hallom hívó szavad?
Miért zárod börtönbe a gondolataid?
Kiáltsd! Ma érted élek, vagy halok.

Ordíts a szíveddel! A tiéd vagyok.
Hisz a választ úgyis tudod.
Értem visszhangozzanak a könnycseppjeid,
s én összegyűjtöm a tenyeremben mind.

Azzal oltom majd szomjamat,
hogy eltemessem örökre a bánatod.
Engedd, hogy boldog lehessek veled,
s én kikiáltom majd helyetted: szeretlek.
József Attila: Szerelmes vers


Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak,
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!


1923. jan. 1.

József Attila (1905-1937)
Álom

Ott lennék veled hol senki se járt,
Hol a Föld s az Ég egymásra talált,
Bárányfelhő lenne vetett ágyunk,
Nappal körbe utaznánk világunk.

Olykor leszállnánk egy-egy szigetre,
Megmutatnám melyik virág vagy Te,
Elmondanám nincs szebb a világon,
Elmesélném valóra vált álmom.
Aranyosi Ervin

Április első napjára!

Kibomlott a cipőfűződ,
meg ne botolj, el ne ess!
Á, ez csak egy tréfa volt,
hogy tiszta szívből jót nevess!

Legyen ez a nap, a napod,
mert a tőrvény kimondja,
akit viccel csőbe húznak,
az április bolondja!

De, ne aggódj neved miatt,
én sem azért csinálom!
Nevetés a legvidámabb
dolog, itt a világon!

Ám ne csak egy napig nevess,
váljon inkább szokássá,
és a mai kis tréfákért,
szívedből megbocsássá![/i]
Filip Tamás: Közelítések egy ünnephez

I.
Bennem vonultok kezdettől fogva.
Tébláboltok és siettek. De kié a kezdet?
Ahol lement a Nap, ott jön föl újra.
Az eldobott kulcsot körbenövi a fű,
a kapu örökre nyitva marad.
Akarlak: szó, akarlak: ige.
Akarj te is engem, hadd legyek.

II.
Zuhanó jégcsapok döfik át a
fagyott televényt, az imádság
nem szavakból áll, de sóhajokból.
Szerelem fojtogat, istent szeretnék
ölelni; nem hagyja magát, gyakorlott
mozdulatával megelőz.

III.
Felmálházlak, ha engeded,
még pakolok a vállaidra,
megsüvegellek, ha kész
leszel, és útnak indulsz, de ne
félj, mert végül szét is szórlak.
Majd a harangszó összeforraszt,
te szikrákká széteső kődarab.
Pazarlás voltál és értelmetlen hajsza,
kortyaid mohók, neved törékeny,
mindez egy különös napon, mikor
a helytartón kívül mindenki tudja
már, hogy összeomlott a birodalom.

IV.
Talán Godot is vár egy másik
színpadon, hol abszurd orrszarvúk
rohangásznak. Szórakozottan
kihúz egy szöget a falból,
összedől a ház. Egyetlen karcolás
nélkül megússza, maltertól
fehéren felköhög, majd
folytatja megkezdett mondatát.
„Tudom, egyszer megértitek
majd a dadogást is, Bábel
kútjának zavart csobogását.
Jó, hogy vagytok, nélkületek
mire mennék a tanítással.
Kérdéseitek vasszívembe
fúródó bársonyszögek.
Csak üssetek, csak üssetek.”

V.
Mosolygó tűzvész az üres alagútban.
A semmi ég, a lángok úgy
hajladoznak, mint a szolgák.
A barikád fölött a lepke átrepül,
virágvasárnapról maradt fonnyadt
szirmokat söpör egy öregasszony.
Röplapokból óriásplakátokat
készít a nyomda, melyek versként
fognak száguldani a vánszorgó
autókkal tömött utak mellett.

VI.
Felhők szorgos árnyait hajtja a szél itt lenn.
Sziklák repedéseit gyíkok tűi fércelik össze,
áram bolyong a gyökerek hálóiban, felgyújtja
a rügyek zöld lámpácskáit, de a szív
klaviatúráján a vér ököllel veri a billentyűket,
fölkavarodik mindenki sorsa.
Nehéz derengés borul közös köpenyként
sok gyönge vállra, a cipeléstől estére
elvész a súlya.

VII.
Az én: ezúttal hiány a térben, míg
ő keresi önmagát, egész tömeg
tódul helyére, szinte csak ruhája
él már, ami benne van, csatatér.

VIII.
Szélben fürdöm, vízbe törölközöm.
Parázzsal tisztítom a nyelvem, hogy
mindig igazat szóljon.
Legyek darab kenyér, fogaid
roppantsák össze a testem,
legyen meg a te akaratod.

IX.
Tükröt tartasz elém, de jó, hogy
elhomályosítom. Arcom még
párában úszik. De egyszer majd
éles lesz minden vonásom.


Filip Tamás (1960-)
Kányádi Sándor: Április hónapja

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észre vennéd.

Köpenybe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,
szeme könnybe ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

/Kellemes áprilist versolvasó klubtársak!/
Őri István

Szeretnék a boldogságról írni


Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordítani:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordítani:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordítani:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké - ugye, Kedvesem?

Szeretném elmondani
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes
minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem
szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!

Szeretném, ha mindez való lenne
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
szerettelek mindig
s szeretni foglak
a világ végezetéig!
Oláh András: nehéz


a falnak támaszkodsz
méregeted a távolságot
s nem érted hogy ez a pár méter
miként válhatott
áthatolhatatlan messzeséggé…
másfelé nézek
a betört ablakok takarásában
kacér tegnapok homályos inge villan
szemem sarkából látom
ahogy nyeled vissza a könnyeid
– óvatosan mozdulsz
(ó szajha pillanat: bennem
a megkönnyebbülés sóhaja szakad)
de a kilincsre dermed kezed
mert nehéz ott hagyni
egy idegennél az álmokat…

Oláh András (1959-)
Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden öszeköt

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.
Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.
Mi hát - mi egybetart - a lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.
Mindegy, most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.
Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény, a vér, a köd.

Baranyi Ferenc (1937-)