Radnóti Miklós: Zápor után

Két arcán két pipaccsal
pirult, hogy jődögélve jöttünk,- a rét:
s mint asszony ki messzi emberét várja:
teli fény ült az enyhe dombon.

Majd ég dörrent, felhő repedt,
hosszúhajú zápor esett
és csattogva szerteszállt:

tócsába vert lepke hevert
s kapálgatva vizet kevert
a fulladó sok bogár.

Most szárító szél sürög
a zápornak ragyogó maradékán
és az ég arany hasadékán a nap
kibúvik és végigfut a lombon

és végigfut a fán,
s a bokron is végig,
gyorsan felejt a táj
és gyorsan az ég is.

Nyár szusszan újra a levegőre
s a gyönge fűre sziszegő fény száll.
Csönd van s előre hajlik a fűszál
és fodros hő száll szerte odafönt.

Száll a hő s a fáján
fénytől hajladoz ág:
rátekint ravaszdi
mosollyal a száján s csucsorít a világ.
Csoóri Sándor: Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.
Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
Azt akarom: maradjon minden így,
derengésben, ahogy az ég akarja.

Csoóri Sándor (1930-2016)
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Kántor Péter: Este van

A Dunán gyertyasor vonul; valahol
kis kolompot utánoz egy kalapács,
horgonyt vet a szobában a homály,
szögre akasztott kulcs hadonász.

Derékig süpped öblös fotelokban,
s megül a sötét, szétterpeszkedik,
titkos üzenettel utazó finom
fekete árnyék settenkedik.

Kántor Péter (1949-)
Hervay Gizella: Két vers

I.
Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II.
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Hervay Gizella (1934-1982)
Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasz néma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy, s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.

Szabó Lőrinc (1900-1957)
Jatzkó Béla: Variációk

Akarva-akaratlan,
színekben és szavakban,
tengerekben, tavakban,
a felhőkben, a napban,

a napban, a felhőkben,
az égen, ha felhőtlen,
a tavaszi esőkben,
a pipacsos mezőkben,

mezőkön, pipacsok közt,
tengeri szivacsok közt,
a nyárban, a tavaszban,
esők, ha lassan esnek,
akarva-akaratlan
mindig téged kereslek.

Jatzkó Béla (1919-1975)
Egyed Emese: Hajnalodik

Jönnöd kell, most
hajnalodik,
érzem már szelíd
karjaid, érzem
sóhajod hűvösét,
ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol
a hajnalhoz, hozzám tartozol,
sugár a tested, harmatos
erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között
elmosolyodsz, ha megölellek,
lehunyt szemedre kék ködök
telepednek: elrejtő felleg,
és zengő pillanatokig
veled vagyok!

Hajnalodik.

Egyed Emese (1957-)
A. Túri Zsuzsa: Zárójelben

Zárójelbe tettelek,
még mikor szerettelek,
s örök-mélán, mint a kő,
megállt veled az idő.

Benned: alvó évszakok
én pedig kívül vagyok,
zárójel előtt, mögött,
elmúlt vad vágyak fölött.

Kalitkába zártalak,
sír a csend a rács alatt,
a csend éles, mint a kés,
belém vág a szenvedés,

remegő felhők alatt
rút árnyakat fest a Nap,
rozsdás emlék már a nyár,
ködben búsul a határ,

napok, évek futnak el,
oldódnak a semmivel,
nem, nem gyújtok már tüzet,
ég még az emlékezet,

nem, nem édes már a méz,
mely íze téged idéz,
kezemben fonnyadt virág;
zárójelben a Világ…

A. Túri Zsuzsa (1971-)
Agnieszka Osiecka: Belehalni a szerelembe

Legalább egyszer
érdemes belehalni a szerelembe.
Legalább egyszer.
Már csak azért is,
hogy később eldicsekedhessünk,
hogy van ilyesmi.
Hogy létezik
…Belehalni.
Valaki fiókja mélyén feküdni
más levélhullák és emlékhullák
mellett
és szenvedni…
Oly istenien,
oly pátosszal szenvedni,
mint Tosca
vagy Witos.
… És már nem törődni senkivel,
és nem haragudni senkire.
És csak kérni Istent, hogy egyszer,
legalább még egyszer
belehalhassunk a szerelembe.

Fordította: Dabi István

Agnieszka Osiecka,(1936-1997)
Taizs Gergő: Hazatalálni

Korán van a lámpaoltáshoz. Talán
azért nyúlok kezeid után, hogy a
félbehajtott időt zsebembe rejtsem.
Előtted nincs más takargatnivalóm.

Csapongok. Próbálok emlékezni ránk,
elszórt jegyzeteim erről vallanak.
A holnap miatt ne aggódj. Ébresztőm
beállítom, csak tegnap kell majd kelnem.

Szubatomi jeleidet követem.
Kenyérmorzsák mesebeli avaron.
S hogy mi lesz velünk? Nem tudom. Leromlott

látási viszonyok, pár gyapjas ködfolt
a lelkemen. Segíts hazatalálnom
magamhoz benned, útvesztőimen át.

Taizs Gergő (1984-)
Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.
Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való,
hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!

Gál Éva Emese (1955-)
Weöres Sándor: Őszinteség

Én nem bírok őszinte lenni,
talán, mert nem is akarok,
csak kergetőzöm a szavakkal,
mint felhőkkel az angyalok,
vagy mint gyermek a csikóval,
öröm és félelem között;
nevet, zihál, és azt se tudja,
hogy üldöző vagy üldözött.

Weöres Sándor (1913-1989)
R.I.P. Kántor Péter

Kántor Péter: Ki őriz mit?

Ki őriz mit? Szitakötő-nyarat,
lópokrócot, kivágott körtefát,
porkahavat, tavalyi gesztenyét,
recsegő gramofon pár lemezét.

Cserepek közül egy ép darabot,
ráfirkantva óhéberül: leszek!
egy dinnyehéjat, csalfa, vak reményt,
szekrényből pislákoló gyertyafényt.

Szétszórt csontokon táncoló napot,
dunsztos üvegben ciberelevest,
elrongyolódott mit is? gyönyörűt!
tűpárna-szívbe szúrt tucatnyi tűt.

Ki őriz mit? Csalános éjszakát,
két szeme közt egy régi sebhelyet,
fakocka-tornyot, mely mindig ledől,
arcot, ami elborul, felderül

Kántor Péter (1949-2021)
Jatzkó Béla: Fordított világ

Olvasnék. Nem megy. Mint az ablakon
a verdeső eső ha szétcsorog,
úgy futnak szét a könyvben a sorok, -
megakadok az első oldalon,

ötször kezdem, egyszer se folytatom;
a tévében a bamba műsorok
híve lettem: a képre bámulok
s feléd kalandoz a gondolatom.

Éljen minden, ami érdektelen,
amire nem kell odafigyelnem,
amire úgy meredhet a szemem,
hogy közben téged les a szívemben!

Megfordítottad bennem a világot:
kifelé nézek és befelé látok.

Jatzkó Béla (1919-1975)
cron