Gellért Oszkár: Segíts nekem

Segítsd nekem megkeresni azt a szót,
Amit tavaly ilyenkor mondtam neked.
Az utat hozzá, amit tavaly óta benőtt a bozót.
A helyet, ahol mondtam; zamatját
A hangnak, ahogy mondtam; a szemeket,
Amik rátűztek, megvilágították;
A sóhajt, ami kísérte.
Segítsd nekem megkeresni a tavalyi szót,
Ami fölolvaszt s összeéget.
Hogy odaadhassam neked érte
A tavalyi üdvösséget,
A tavalyi magamat s téged.

Gellért Oszkár (1882-1967)
Káli László: Azért...

Azért… Van abban valami kétségbeejtően
szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk
azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet:
Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult.
Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár
az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy
találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem
pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk
kellene. Valahogy ez mégis természetes.
Mint az is, ahogy az ember (természetesen,
és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen.
Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele.
Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon,
ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját
lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy
az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll,
úgy lesz az ember egyre több. Egyre több
emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék,
ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés:
Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék
megint, szinte magam előtt látom, ahogyan
a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén,
s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp.
Azért… Van ebben valami szomorú szépség.

Káli László (1961-)
Káli László: Tudod, kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Káli László (1961-)
Kamarás Klára: Partravetve

Ezer véletlen összecsengett,
hogy éppen Te és éppen Én...
Hány kavics fekszik együtt,
mégis árván, a tenger fenekén?
...És melyiket sodorja ki egy hullám
eléd a partra,

s ha arra jársz, a napfény csalfa fénye
épp akkor megcsillan-e rajta?
Tengernyi víz és homoktenger
és kavicstenger...
jaj, miért tűnik el az ember
ebben a szédítő tömegben
árván, magányosan és megtaláltan,
és újra, mindig újra elveszetten...

Kamarás Klára (1932-)
Károlyi Amy: Ad notam W.S.

Álmod ajtajában álldogálsz,
álmod ablakában üldögélsz.
Ablak, ajtó nyitva, sohse félsz.
Álmod ablakában üldögélsz,
álmod ajtajában álldogálsz.
Valaki belessen, arra vársz.

Károlyi Amy (1909-2003)
Kiss Judit Ágnes: eleinte

mert eleinte tart a jelenlét,
míg az üres tér alakot őriz,
amíg a csend egy hang negatívja,
üres papír, amire írva
valami szép volt, de kiradírozták
a ceruzát a percek, a tintát az órák,
addig a hiány egyfajta jelenlét,
még nem feledés, és csak félig emlék.

aztán a csönd csak csönd marad.
hogy évek vagy egy pillanat
koptatják mattá azt a fényt,
mit rávetít a jelenlét
az üres térre, csöndre, hangra…?
így maradsz megint magadra,
s nem tudhatod, hogy a hiány
vagy a hiány hiánya fáj.

Kiss Judit Ágnes (1973-)
Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szívembe lopja a magány

Szabó Lőrinc (1900-1957)

.
Aknay Tibor: Csak ennyin múlt

Csak ennyin múlt.
A lépésen, amit nem tettél meg,
a szón, melyet nem mondtál ki,
az ölelésen, melyhez béna volt a karod,
a szándékon, amiről lebeszélted magad
a beismerésen, amihez gyáva voltál.
Csak ennyin múlt.
Ha megtetted volna,
ha kimondtad volna.
ha megölelted volna,
ha igazán akartad volna,
ha beismerted volna.
Csak ennyin múlt…

Aknay Tibor (1944-)
Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

Baranyi Ferenc (1937-)
Ladányi Mihály: Varázslat

Nem láttad-e a bűvölő manót?
Síró szeme, nevető szája volt.
Azt mondta: nézd, fiú, ott az a nő
legyen szívednek nehéz mint a kő.
Ében szeme erdőtüzébe less,
elszenesedj és elkopj és eless.
Kis melle holdját nézd hogy száll tova,
és halj meg érte minden éjszaka.
Lám, gyönyörű állat a szerelem,
hószín kanca, legel égő gyepen.

Ladányi Mihály (1934-1986)
József Attila: Távol zongora mellett

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.

1922. április 11

József Attila (1905-1937)
Őri István: Álomtakaró

Álmaidból szőjj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat,
készítsd el hamar, mert fázom.
Siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva tündér-éneket,
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.

Őri István (1952-)
Béres Attila: Nézd, hogy szeretlek

Én gondolok rád akkor is, mikor mordul az ég,
s eső elől futó szél utcánkba reked,
és indulok hosszú magányos sétákra,
ahol kis nyárutói csend borít
szerelmes kerteket.

A gyárkémények füstje is visszafelé száll,
s ahol lebeg, elborul az érett táj
és meddő vadkörtefák várnak
késő szerelmeket.

A talpfákon kavics koppan,
s ha fény remeg a végtelen sín felett,
a szívemen átlátok, mert senkim nincs,
s hogy te nem vagy, a senki is csak te vagy nekem.

Béres Attila (1946-)
Beney Zsuzsa: Barokk szonett

Te magad voltál-e, akit szerettem
gyáván, vadul – vagy a fénybe borult
pillanatok láncán, ki elvonult
triton-vontatta kocsiján, az isten?

S mikor kő-mását a zúgó vizekben
megismertem, s fölöttem kivirult
az égi rózsa, majd lassan kihunyt
kék égben fürödtem, vagy tengeredben?

Rejtőzöl káprázatod csillagában,
fény-szőtte, ágas-bogas éjszakában –
te létedben élsz – végzetemben én.

Ott találok rád, hol már nem reméllek,
mikor már nem követlek, utolérlek,
csak át kell lépnem sorsom peremén.

Beney Zsuzsa (1930-2006)
Andrássy Réka: Lehetetlen bakancslista

Szeretnék indián lenni egy évre,
szeretnék házakat festeni kékre.
Szeretnék éjszaka úszni egy tóban,
szeretnék hinni az örökké szóban.
Virágos busszal világot járni.
sohasem fáradni, sohasem fájni.
Szeretném ha bokáig érne a hajam,
szeretném jobban szeretni magam.
Szeretnék egy évre szerzetesnek állni,
sötét kis szobában csendben meditálni
és amikor ültem kis szobámban eleget,
szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket.
Szeretném újra anyámat ölelni,
szeretnék minden kérdésre felelni.
Szeretnék sírókat megnevettetni,
József Attilának barátja lenni.
Szeretnék ültetni cseresznyefákat,
cseresznyefa ágán lóbálni a lábam,
a cseresznye magokat messzire köpködni,
föld felett angyalként könnyedén röpködni.
Szeretnék jót látni az emberek szemében,
szeretnék ülni a Jóisten ölében.
Szeretném a Földet a Holdról látni,
szeretnék mindig türelemmel várni.
Szeretnék egyszer Van Gogh -gal festeni,
szeretnék mindenkit egyformán szeretni.
Szeretnék Gandhi -val egy asztalnál ülni,
halkan beszélgetni és teát szürcsölni,
miközben minden az, aminek látszik,
s a Nap éppen naplementét játszik.
Kint egy tehénke kérődzik csendesen,
nőnek a virágok erőszakmentesen.
Ülünk öreg házasok, kéz a kézbe ‘
az ajtónkon hirtelen Szent Ferenc néz be.
„Adj Isten!”- kacsint ránk s pödri a bajuszát,
s leoldja lassan porlepte saruját.
Leül az asztalhoz, tölt egy kis vizet,
vállán tarka madárka piheg.
Lábához hízelegve dorombol a cirmos,
mennyország illatát szaglássza biztos.
Szent Ferenc kedvesen végigsimogatja,
fénylő glóriáját megigazítgatja.
Glóriája körül repked egy kis lepke,
nincsen neki onnan elrepülni kedve.
De leszáll mégis, elfáradt a teste
s a szobába lassan bekúszik az este.
Álomból valóság, valóságból álom,
a fele sem igaz, mind csak kitalálom.
Szent Ferenc nélkül ülök a sötétben,
nem fogja senki kezemet kezében.
Csak játszom a képekkel, ringatom a lelkem,
szeretném ha valaki meglátna most engem.
Szeretnék az asztalra tiszta abroszt tenni,
szeretnék újra kisgyerek lenni.
Szeretném ha az út végén valaki várna,
szeretnék lenni valaki álma.