Fura világban élünk.Meglepetéssel olvasom,hogy ha nincs már hatalmas érzelmeket mozgató szerelem a korunknál,és tapasztalatunknál fogva,akkor csak érdekek mentén,megalkuvással,lehet szerelmes valaki.Nagyon remélem,hogy nem így van.De ha arra gondolok,hogy a tolerancia egy fajta megalkuvás,egyet kell értenem.Csak hát a fiatalkori heves szerelemben is sok a megalkuvás.De akkor még nem érezzük ezt terhesnek.Lehet,hogy a csalódások,sérelmek,és megaláztatások hozzák ki belőlünk a más (nem másság) elfogadásának hiányát?
Üdv:
Van szerelem 50-60 után is, de az már más minőségű.
Nem kell kánikula, úgy süssön a Nap, hogy ne fázzunk!  :D
fatumos írta: Meglepetéssel olvasom,hogy ha nincs már hatalmas érzelmeket mozgató szerelem a korunknál,és tapasztalatunknál fogva,akkor csak érdekek mentén,megalkuvással,lehet szerelmes valaki. Üdv:

Kedves Fatumos, pontosan hol is olvastad ezt? :))

Azt hiszem, szerelem annyiféle van, ahányfélék vagyunk... és ahányszor szerelmesek leszünk. :)
És talán sokkal kevésbé függ életkortól, de még a hormonszinttől is, mint saját készségünktől, nyitottságunktól. Hirtelen eszembe jutott a Minden végzet nehéz, Diane Keaton-nal és Jack Nicholsonnal. Biztos láttátok, ha nem, érdemes. Könnyed, humoros, olyan kedves-kellemes limonádé film.

Baj az, ha a szerelem nem tart örökké? Ha megzsibongat, felfrissít, összekócolja a hajunkat majd kacagva elillan? Nem tudom, milyen 50 felett szerelmesnek lenni, még nem éltem eleget hozzá (remélem a Gondviselés megadja a lehetőségét). De 45 évesen egy 57 éves férfi mellett éltem át életem talán legfelszabadultabb hónapjait, egy bohókás-bolondos és szívet melengető szerelemben. Nem tartott soká, mégis hálás vagyok érte, hogy megadatott. 

Juj, és még egy. A tolerancia nem megalkuvás, sokkal inkább elfogadás. Szerintem nagyon más  a kettő, és azt hiszem, a megalkuvás és a szeretet nem kompatibilis egymással. Legalábbis felénk. :)
Érdekes téma, több hozzászólóval is egyet tudok érteni részben vagy egészben.
Mindenki elmondja a maga igazát, ami vagy találkozik mások igazával, vagy nem, attól még igaz, és jól is van ez így!

Az én „igazságom” sokban közelít ahhoz, amit Jagica megfogalmazott: először mindenkinek önmagával kell barátságban lennie. El kell tudni fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk (ez viszont messze nem feltételezi, hogy ne akarnánk és tudnánk folyton változni, fejlődni), sőt szeretni kell tudni magunkat. Minden innen indul, ez az alfa.
Aki tisztában van magával, képes szereti magát, az nyitott, befogadó és elfogadó, szeretetet adni és kapni képes ember. (Önmagunk szeretete és elfogadása természetesen nem egyenlő az önimádattal, önteltséggel, hiszen az már messze nem egészséges…persze ezzel mindenki tisztában van.)

Az „elvárásokkal” sincs semmi baj. Nyilván mindenkinek vannak elvárásai, ha bevallja, ha nem. Ezek sokszor talán nem is tudatosak, de a párválasztásnál mindenképpen megnyilvánulnak. Ha nem így lenne, senki sem lenne páratlan, hiszen bárkinek bárki megfelelne, de milyen kapcsolatok lennének azok…… (Ha jól belegondolok, a környezetemben többen is élnek ilyen kapcsolatban…. :( :(  )

Szerencsére ahányan vagyunk, annyi féle elvárásunk létezik. Ami nekem tetszik egy férfiban, az lehet, hogy másnak egyáltalán nem fontos, vagy éppenséggel ellenszenves, és fordítva…..
Ezt kellene mindenkinek belátnia, és elfogadnia. Sem nőben, sem férfiban nincs etalon.
Így szerencsére senki sem esélytelen! Biztos több tucat nagy Ő szaladgál a világban, csak egyszer össze kell vele futni…… hogy mikor? Hát ……… :D  ....

A szerelem egy kicsit bonyolultabb terület…. Állítólag színtiszta kémia. Valószínűleg van igazság abban, hogy – amint azt Hangya is írta – így 50 fölött a hormonok változása miatt már nem olyan minőségű vagy intenzitású, mint huszonévesen, de akarom hinni, hogy ettől függetlenül létezik és, ha módom lesz rá, szeretném még megtapasztalni is. Bár kész őrület, de az benne a jó. Kócolja csak össze a hajunkat (ahogyan Nesnes találóan megfogalmazta).

Aki bármilyen életkorban és bármilyen élethelyzetben érdekek mentén tudja csak elképzelni a szerelmet (vagy bármilyen más emberi kapcsolatot), az nagyon rosszul jár. Egyszerűen soha, semmilyen körülmények között, semmilyen életkorban nem engedhetjük meg sem másnak, sem magunknak, hogy egy kapcsolatot csak az érdekek tartsanak össze. Abban mindenki csak vesztes lehet. 

És a témára válaszolva: hogy miért is szeretünk meg valakit?
Az én elgondolásomban azért, mert közel áll az "elvárásainkhoz", mi pedig az ő elvárásaihoz, és ez előrevetít egy kívánatos, kellemes, közös jövőt.
hangya írta: Szerelem?
Régen azt mondták,,,, SZERELEMBE ESIK,,, valakivel. Hát szerelembe csakis esni lehet, mint a kútba, és onnan aztán amíg benne vagy ki nem látsz. Na és ott és akkor a HORMONOK TOMBOLNAK.
ÉS AMIKOR !!!!!,,,,,,,, a hormonok már nem 100%-on tombolnak (Kb. 33-35-után) A szerelmek is más-más minőségűek. (ott azért már nem olyan mély az a kút)
Akik pedig 50-en túl is arra vágynak, hogy olyasmi szerelmet éljenek meg újra MINT AKKOR,,,,,,hát egész életükre elégedetlenné teszik magukat.
,,,,,,,, (ezt csak nekünk írom halkan és zárójelben)


Szerintem egyáltalán nem szabad azt várni, hogy olyan legyen mint anno. Több okból sem, minden ember más és más. Hasonlítgatásnak nincs helye egy kapcsolatban az nem vezet jóra. Más más személlyel máshogy hatunk egymásra, mást hozunk ki egymásból és ettől szép.
Írod, hogy a hormonok már nem 100-ban tombolnak és mi a 100 % ? Az ember érezheti azt hogy 1000-el lobog !!!!!! Hidd el talán kicsit más értelemben, de lehet mély az a kút. 
Kívánom mindannyiunknak akik itt vagyunk, hogy adassék meg ez a szép érzés.
Szerintem nem is azokkal van a gond akik nagyjából helyén kezeli a korukat , helyzetüket , a lehetőségeket lehetőségként, ,,, a lehetségeseket lehetségesként,,,, a lehetetlenségeket lehetetlenségként kezelik, hanem azokkal, akik pl.50-évesen a 30-nak képzelik magukat, és a 30-asok életstílusa és értékrendje szerint próbálnak élni. Még azzal sincs nagy gondom aki így érzi magát jól, csak akkor ha ezt túl hangosan, magamutogató módon teszi. Olyan módon, hogy az átlag ember már-már azt hiszi, hogy ővele van a baj.
…és íme, eljutottunk a kiinduló gondolathoz, csak kissé tágabb értelemben… elfogadni mindenkit olyannak, amilyen.
Ki mondja meg, hogy mi a normális viselkedés? Szerintem mindenkinek a sajátja. Hiszen, ha nem az lenne, akkor nem viselkedne úgy, ahogy. Ha harsányan, akkor harsányan, ha visszahúzódóan, akkor visszahúzódóan… a lényeg, hogy nem az alapján kell magunkat megítélni, ahogy mások viselkednek. Ez most egy ilyen világ, a „társadalmi morál” kezd kiveszni, az emberek ingerküszöbe pedig egyre magasabb… vagy egyre jobban belefásulunk a helyzetbe.
Pedig másokat nem fogunk tudni megváltoztatni, nem is érdemes erőfeszítéseket tenni ilyen téren. Egyetlen dolgot tudunk tenni a saját lelki békénk érdekében: mindenkit elfogadunk olyannak, amilyen, és hagyjuk úgy élni, ahogy akar. Nekünk mindössze annyi a feladatunk, hogy a saját életünket a saját értékeink alapján éljük. Mi a „normális”? Szerintem az, ha jól érzem magam. Egyébként pedig, kit érdekel, hogy ki mit gondol rólam? Aki az én szememben különc, annak a szemében én csodabogár vagyok. Szerencsére elég nagy a Föld, vígan elférünk rajta mindketten, sőt, még sokkal többen is.

(Utóirat: A fenébe, hogy a fórumban nem lehet lájkolni! Ezúton megkérek minden hozzászólót, hogy írjon be a virtuális ellenőrzőjébe egy hatalmas lájkot tőlem!)
Én inkább talán csak TUDOMÁSUL veszem a"speciális" viselkedéseket, értékrendeket amelyeket elfogadni azért nem tudok. Az én olvasatomban, ha azt mondom : ELFOGADOM, ezzel azt is kinyilvánítom, hogy helyesnek tartom.
KÖSZI A PIROS PONTOT!!!!
Levél helyett  egy  csodálatos levél a szavakról...

 "Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
 
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.

Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé

Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás.

El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.. "

(Hervay Gizella: Levél helyett) 

https://youtu.be/ORkGOQBtCIY 
Köszönöm Sym! Csodás idézet!
Nagyon szívesen Kava. :)  Nagy hatással volt rám, mikor először elolvastam.
Nem tudom ,ki választotta a címet,de én felkaptam a fejem,mikor olvastam.Ma is az egyik legkedvesebb zenekarom az eredeti Republic,amikor még Cipő énekelte ezt a dalt.Sokat köszönhetek Neki,a dalaival nehéz helyzeteken segített át,de most nem is erről akartam beszélni.
Hát igen,nagyon érdekes véleményeket olvastam most Tőletek a témában.Sok mindenben egyet is értek Veletek,de azért nem teljesen. Kava,szinte leírta az én gondolataimat is(nem véletlen,hisz mi "skorpiók" nagyon hasonlóan gondolkodunk,sok a közös bennünk).
Én is azt gondolom,hogy legelőször magunkkal kell tisztában lennünk minden téren.Tudjátok,annak idején évekig sulykolták belém,mire nem vagyok jó,....úgysem kellek már senkinek...stb,már ,már el is hittem.Aztán jött egy törés az életembe,ami először a"gödör aljára "taszított,de pár hónap után sikerült a gödörből egyedül,segítség nélkül kimásznom,és elkezdtem hinni önmagamban.Azzal pedig,hogy egyre több mindent sikerült elérnem ,nőtt az önbizalmam és megtanultam magamat tisztelni és szeretni,és most jól érzem magam a bőrömben és már átértékelődtek bennem a dolgok, a társkeresés is.
Azt hiszem,semmi baj nincs azzal,ha vannak elvárásaink,vágyaink,vagy ki,hogy akarja nevezni.Igen is kell,hogy egy bizonyos szint alá ne menjünk,mert azzal saját magunkat is aláértékeljük. Nem tudom,mennyire vagyok érthető?Inkább egy példát mondok,hogy érzékeltessem,mire gondoltam:A társkeresés elején,olyannyira ki voltam éhezve a szeretetre,és volt bennem egy hatalmas bizonyítási vágy is,hogy én is kellhetek még valakinek,hogy az első férfira,aki kicsit is jó volt hozzám,már is azt hittem,megtaláltam a "nagy Ő-t".Később rájöttem,hogy ez mennyire nem így van.Ma már nem értem meg, akkor,hogy is állhattam egyáltalán szóba vele?Igen is kellenek azok a gondolatok,ki az,akivel hosszútávon el tudnám képzelni az életemet(nem cm-re.. és nem iskolai végzettségre,stb. gondolok) Lehet,hogy én is válogatós lettem,de ezt ma már felvállalom!Inkább,mint,hogy később bánjam meg,hogy olyan embert választottam,akivel szöges ellentétes az ízlésünk,a hobbink.....azt mondják,az ellentétek is vonzhatják egymást.Lehet,de higgyétek el,hosszútávon nem működik(tapasztalat)
Lehet-e 50 felett is szerelmes az ember??  Hát ,hogyne!Láttam olyan 60 éveseket,akik olyan szerelemben éltek,mint a tizenévesek,no,azért nem ez a jellemző :-) .Úgy gondolom,ez az érzés mindenkinél más,és más,sőt az sem biztos,hogy ugyan annál az embernél más érzelmek szabadulnak fel egy új kapcsolatban,mint az előzőben. Nincs sem szabvány,sem sablon....de van egymásra hatás,meg kémia,és tolerancia...sok minden.
Én a magam részéről,már nem várok hatalmas lángoló szerelmet,inkább megbecsülést,szeretetet, elfogadást,hasonló gondolatokat és életcélokat,biztonságot nyújtó ölelést szeretnék :wink: ...kivárom!! :)
Mindenkinek azt kívánom,találja meg a lelki békéjét,szeresse meg magát,érezze jól magát a bőrében,ha ezt eddig nem tette,akkor majd mások is szeretni fogják,és találja meg mindegyikünk a szerelmét,párját,akivel boldogságban élhet élete végéig!!!  
Sym! Most olvastam az idézetedet,gyönyörű,és elgondolkodtató!Mostanság divat dobálózni a szóval:szeretlek,pedig nem lenne szabad.Nem szabadna "elcsépelni",csak akkor mondjuk a másiknak,aki a szívünkhöz közel áll,ha komolyan is gondoljuk és tényleg így is érezzük,ne játszunk az érzelmekkel!Tanulhatunk az idézetből!! Köszönöm!! 
Kedves Lányok és Fiúk!  :D
Mindannyian leírtátok,  mit gondoltok arról, hogy kit, miért lehet szeretni ill. lehet-e szerelmesnek lenni 50 felett, vagy, hogy mit jelent az elfogadás. A lényeg abban van,  - gondolom én -, hogy először önmagunkat kell megismerni, önbizalom megerősítéssel, hogy képesek legyünk egy  párkapcsolat kialakításra. És ez így van jól. Az ember mindíg a saját hibáiból tanul és ez egy szükséges rossz, amely csak megerősít a továbbiakban bennünket. Tehát valahol még jó is, hogy útközben akadnak kisebb-nagyobb buktatók. Olyan nem létezik, hogy minden nagyon szép és jó, és állandóan!  :(
Bátran leírhatom, hogy a kezdetekkor kapott "pofonok", engem is gondolkodóba ejtettek, és tanultam belőlük .  :)  Nem volt tapasztalatom, nem gondoltam, hogy valaha is a társkeresés rögös útjára lépek. Aztán felmértem a lehetőségeimet és annak megfelelően alakítottam ki az elvárásaimat.
Egy bizonyos elvárásnak lennie kell. Mint "rangidős ", bátran írom, hogy  van szerelem 60 felett is, de más minőségű, nem lángolás, inkább a parázshoz hasonlítanám, mely izzásával, állandó hőfokon, életben tartja a két ember között lévő boldogságot. És ha helyén kezeljük a korunkat, lehetőségeinket, vagyis ismerjük önmagunkat, megtaláljuk a nekünk megfelelő társat.
Az, hogy miért szeretünk valakit, nem tudom. Sosem tudtam meghatározni.
Sym csodálatos az idézet! 
Hát Lányok !

Ugye-ugye,,,, A torzsalkodás helyett mennyi- mennyi gyönyörűség van bennetek.
Higgyétek el. l!!!!!! ,,,, Sokkal inkább erre az énetekre vagyunk kíváncsiak mi,,,,,
,,,,,,,,,,,Férfi emberek.
A bizonyosságról.

"Aki a célt ismeri, az tud dönteni,
aki döntött,nyugalmat talál,
aki megtalálta a nyugalmát, bizonyosságban él.

Aki bizonyosságban él, az birtokolja önmagát,
aki birtokolja önmagát, az jobbá teheti életét."

,,,,, Konfuciusz

Ui.: Hát tényleg.,,,,,,, Először is,,,,,,
A lehető legnagyobb barátságba kell kerülni önmagunkkal.

LÁNYOK ! ,,,,,,,,, TUDTOK VALAMIT . ? ! . ? ! . ? !
cron