Bocsi Kedves Jagica!
Valamit eléggé félre értettél és félre magyarázol!
Én a félelemről egyetlen szót se írtam, még csak nem is céloztam rá.
Megpróbálom picit másképpen.
A szeretet az olyan valami (egy olyan érzés) ami adni akar.
Ha szeretünk valakit, adni akarunk neki valamit.
Mit?..... Hát azt, amit mi szeretünk, vagy szeretnénk kapni.
Mondjuk,.... mi azt szeretnénk, hogy időnként az a másik ( a párunk),
meghallgasson minket, (csak ránk figyeljen, de teljesen).
Ez a _______MINŐSÉGI IDŐ._____
Mi ezt,... mondjuk,,, meg is tesszük (időnként), és azt hisszük, hogy jól
szeretjük a kedvesünket.
Ez idáig rendben is van,.......DE !!!!!
Ő pedig azt szeretné, ha időnként apró ajándékokat vinnék neki, mert
Ő igazándiból ebből érezné azt, hogy igazán figyelek rá, akkor is rá gondolok sokszor,
ha nincs éppen velem.
______ ez az APRÓ AJÁNDÉK_____az öt közül.( Ő ebből érzi, hogy szeretem)
( És ez itt az öt közül lehetne bármelyik)
Ha tehát Ő néha teljesen rám figyelne ( úgy, hogy közben nem csinál semmi mást),
én pedig heti két-háron alkalommal apró csecse- becséket vinnék neki,
mindketten azt éreznénk, érzékelhetnénk, hogy a másik figyel ránk , szeret minket, mert azt kapjuk amit MI szeretnénk kapni, nem pedig azt amit Ő szeretne kapni.
Érted már?
Ehhez persze az kell, hogy legyen bennünk szeretet a másik iránt és
NE az önmagunk szeretésével legyünk elfoglalva legfőképpen.
Ha az egymás iránti szeretet jól működne, akkor a magunk szeretése
talán eszünkbe se jutna, mert ha jól vagyunk szeretve, akkor az egyszerűen JÓ,
és azon nem kell változtatni.
És ha egyszerűen csak rendben vagyunk önmagunkkal, akkor már nem is kell
önmagunkat külön saját magunknak szeretgetni.
Szerintem ez ilyen egyszerű LENNE, (LEHETNE), ha az a SZERET ŐSZINTE LENNE.
Üdv.: Hangya
Kedves Hangya!

Figyelemreméltó és megszívlelendő amiket leírtál.
Valóban jól látod nem olvastam a könyvet.De én úgy gondolom,hogy a megfelelő partner mellett
nincs igazán szükség használati útmutatóra.Ezek a dolgok ösztönből jönnek,vagy sehogy.
Mondom ezt negyven évi, olyan boldog házasélet után ami csak keveseknek adatik meg.
Olyan házasságban éltem,amiben nem volt ÉN,nem volt TE,csak MI voltunk,együtt,egymásért.
Én az előző hozzászólásomban nem is igazán magára a kapcsolatra gondoltam.
Sokkal inkább magára a párválasztásra.A mostani helyzetünkben,életkorunkból fakadóan.teljesen
más motivációk mozgatnak,mint fiatal korunkban.Talán elmegyünk jó pár megfelelő partner mellett.
Szándékosan használtam a megfelelő jelzőt.Az úgynevezett IGAZI,csak a kapcsolatban alakulhat ki.
Tehát a probléma az,hogy nem igazán tudunk megszabadulni a bilincseinktől,amik fogva tartanak.
Így aztán egyre nehezebben jutunk el a kapcsolatig,ami lehetne akár nagyon szép és tartalmas is.
De az út mely oda vezet kissé göröngyös.

"Régi emlékek rendszerint nem úgy bukkannak elő belőlünk, hogy udvariasan bemutatkoznak. (...) A múlt fájdalma rávetül a jelenre. Apróságok, amelyekre különben ügyet sem vetnénk, hirtelen rettentően tudnak fájni."
John Gray

Üdv Józsi
Józsi !
Ebben a megközelítésben teljesen egyet értek veled.

Szerintem is,,,,, ebben a korban legalább olyan nehéz, ha nem nehezebb párt,
társat találni mint fiatalon.
A minket eddig ért, és teljesen mindegy, hogy jó vagy rossz tapasztalatok,élmények,
kitörölhetetlenek, és jönnek velünk, mint az árnyék.
Üdv.: Hangya
Sziasztok !

Egyet értek veletek, hogy nehéz párt találni, mert ott vannak a tapasztalatok, de..........
azért nem lehetetlen (remélem).
Fontos a pozitív hozzáállás és hogy ne hasonlítsunk senkit a volt párunkhoz. Valószínű először ezt kell magunkban rendezni.

Üdv: Ilona
Jagica hozzászólásában (ebben is, és már az előzőben is) van egy szerintem nagyon fontos dolog: elsősorban önmagunkat kell szeretni. Nos, ez a kijelentés nagyon sok korunkbeli embernél kiveri a biztosítékot. Ugyanis abban nőttünk fel, hogy aki szereti magát, az önző. Egoista. Mindig csak magára gondol. Pfuj! Micsoda dolog ez?! Le vele! Mert az embernek fel kell áldoznia magát. A szülőnek a gyerekért, a gyereknek a szülőért, a férjnek a feleségért (vagy inkább fordítva?...)… Írtam már erről a blogomban: ki az önző? Szerintem az, aki elfogadja, esetleg el is várja ezt az áldozatot.
Pedig nem erről van szó. Attól, hogy szeretem magam, még ugyanúgy szerethetek másokat is. Sőt, megkockáztatom: sokkal jobban tudok szeretni másokat, ha szeretem magam. (Hangsúlyozom: nem a nárcisztikus önimádatra gondolok, hanem az egészséges önbizalmon és énképen alapuló szeretetre. Arra, hogy megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok tökéletes.)
Engem nem lehet kihasználni. Ugyanis ha valakiért teszek valamit (akár úgy is, hogy a saját érdekeimet háttérbe szorítom), azt azért teszem, mert meg akarom tenni. Az én döntésem. Ha pedig valamit nem tudok, vagy nem akarok megtenni, akkor nem teszem meg.
Egyszer volt egy kapcsolatom, igaz, elég rövid volt… de kb. egymilliószor hallottam, hogy mennyire szeret. Érdekes módon azonban, amikor én is mondtam, hogy szeretem, akkor mindig ezt a választ kaptam: nem szerethetem őt, mert benne semmi szeretnivaló nincs. (Úgy gondolom, a szülei nem igazán mutatták ki az érzéseiket felé…) Kérdeztem: ha Te saját magadban nem találsz semmi szeretnivalót, akkor hogy várhatod el, hogy más találjon benned? A válasz: őt nem kell szeretni, neki elég, ha ő szerethet. Lehet, hogy Neked elég, nekem nem…
A Chapman könyv nagyon jó. És nem csak a párkapcsolatokban működik. Van több része is: Gyerekekre hangolva, Kamaszokra hangolva. De vannak más könyvei is: Nyerő páros, A szeretet másik arca: a HARAG…. mindet nagyon tudom ajánlani mindenkinek.
"Szeretni valakit valamiért "
Szerintem már rosszul hangzik a topik címe is.

Ha az ember éretlen személyiség, akkor a másikat valamiért szereti: mert ugye, szép kék a szeme, szép fekete a haja , jó a szövege, jó a teste, klassz a humora, lehet rá számítani, ha baj van.
Lehetne sorolni.
Pedig.
Az évek múlása, a felnőtté, az érett személyiséggé válás arról is kellene szóljon, hogy eljussunk oda -ki előbb, ki később, de mindenképpen elérni ezt- szeressük önmagunkat úgy ahogyan vagyunk és másokat is. Az erényeinkkel, hibáinkkal , fogyatékainkkal, az erényeikkel, a hibáikkal, a fogyatékaikkal.
Mondjuk ez valahol a szülők felelőssége is. Milyen embert nevelnek belőlünk.

Ha képesek vagyunk, kellő önkritikára is(!) és békében is élünk magunkkal, elfogadjuk magunkat, szeretjük magunkat, akkor vagyunk képesek szeretni és elfogadni a másikat önmagáért, nem pedig egyes tulajdonságaiért.
Mindig tudnunk kellene, szem előtt tartani, hogy az ember nem tökéletes, sem én, sem más.
Mindenkiben van jó és van rossz, vonzó és kevésbé az.

Az emberek nem szeretik a másik emberben csak a jót és a szépet általában.
Nem szeretik azt, hogy az nem tökéletes, vannak kevésbé vonzó paraméterei, tulajdonságai.
Ez a társkeresés egyik rákfenéje.
Csak a jó kell(ene) a másikból.
Ezek elvárásokban fogalmazódnak meg.
A társkeresés és párkapcsolat megtartása érett személyiségeket igényel(ne).