Vízen.

Elmesélem, mi történt 1982 május 2.án éppen 25 éve.
Ugyanilyen gyönyörű idő volt,csak hidegebb. Hétágra sütött a nap. Pár
hónapja dolgoztam a kerületi IKV Műszaki Osztályán. Fiatal kollégám,
Gyurika, akkoriban a Csepelben bringázott (ma a Spuri magazin
főszerkesztője) és győzködött, hogy délután menjünk kajakozni a
Dunára, mert ő még soha nem próbálta.
-Rendben!- mondtam. -Nem vacakolunk, Mindjárt bedoblak a mélyvízbe.
Felmegyünk elsőre a Margit-szigetig.
Tett követte. Gyalog át Erzsébetre, BEAC kajaktelep, kettes túrakajak.
Egy óra múlva már az északi szigetcsúcsnál a Kwassai zsilipnél keltünk át a Nagy-Dunára.
Az igen magas vízállásnál bizony keményen kellett lapátolni. Közvetlenül a part
mellett húzunk felfelé a budai oldalon. A rakpartok között meglepően erős
szél fújt, állandó hullámzásban tartva a vizet. Mi pólóban izzadtunk,
mint a szakadt lovak. A parton még a visszaköszönő télies napok miatt az akkori sláger, a „pufidzseki” steppelt hurkáiban feszítettek a járókelők. Az Erzsébet-híd parti
lábánál és a Batthyányi téri hajóállomás kikötője mellett különösen nehéz volt a
haladás, mert néhány méterrel beljebb már küszködtünk az erős sodrással. Ott néha csak centimétereket haladtunk egy – egy evezőcsapással Az arcomról csorgott az izzadság.
A Margit-hídhoz érve -szabálytalanul- a folyó közepére vettem az
irányt. A sodrás, a hátszél ott aztán repített lefelé. Szemből, balról egy
tolóhajó kínlódott felénk hosszú uszálysorral, amikor a hátunk mögött hihetetlen erővel megszólalt egy hajókürt. Hátravetett fejjel láttam, hogy a
"Szocialista Forradalom" szélesen tornyosuló üdülőhajó jobbról előz.
Addigra már a tolóhajó ferdén támadó hullámai elérték a hajónkat.
Ráfordultam keresztbe. A hajó orra az égnek emelkedett,
majd nagy csattanással csapott bele a hullámvölgybe. A következő hullám vize vastag rétegben nyargalt fel a kajak deklijére, beterítette Gyurikát,
aztán félig megtöltötte a hajót. Az igen labilissá vált.
-Óvatosan ki a partra!!! - ordítottam és az evezővel pipiskedve
próbáltunk a váratlanul hideg vízben ülve egyensúlyozni. A közben
elfordult hajónkra ekkor tört rá balról az ugrálóvár méretű
"szocialista" hullám. Egyszerűen felfordított és átsöpört rajtunk.
Baromi hideg volt a víz!!! Így utólag értékelve nem lehetett több 8-10 Co-nál.
. Menekülni!!! Csak föl-föl a felszínre! Körben hullámhegyek.
Összevissza logikátlanul billegő "sakktábla" óriáshullámok. A parton a
Parlament északi homlokzatának perspektívája abban a pillanatban
záródott nullára.
Gyurika úgy tempózott mind az 55 kilójával (180 cm), mintha ki akarna
repülni a vízből!
-Ez… ku, ez...ez kkurva hideg!! A kajak ott tehetetlenkedett majdnem pereméig
süllyedten. Lomhán reagált a csituló hullámokra. A holmink szanaszét úszkált.
Furcsa volt minden, mint egy szkafanderben. Az idő megszűnt. A
kötelesség tempója mozgatott. A kajakot billegtettük, majd eleje-vége
emelgettük, hogy minél több víz kifolyjon. A két végén a légkaszni
nem engedte elsüllyedni, de visszakapaszkodásról szó sem lehetett. Már
úszva kellett az evezőket is összeszedni. Az összesen fél pár papuccsal
együtt bedobtuk a hajóba.
-Ja...jahaha....jahahaaaj! –tört fel önkéntelenül Gyurikából, ijesztően
elhaló hangon.
- Kapaszkodj fel a hátsó légkasznira, és tempózz, tempózz !!!
ordítottam és a fürdőnadrágjánál fogva toltam felfelé a kajakra.
Sikerült derékig felhúzódzkodnia. A hajó eleje egészen kiemelkedett a vízből.
A lábam minden kicsi csontját külön - külön éreztem a zsibbasztó hidegben.
-A kkkurva életbe, hogy pont most kell kipisilni ezt a jó meleget!!
ordította Gyurika. ( A vizes barlangból ismerős a nadrágban ilyenkor meglepően hosszan időző forró, meleg érzés. )
Csak most sikerült körülnézni. A Lánchídhoz közeledtünk már. Éppen a pesti pillér kellős közepének tartottunk. Ha rávisz a víz, a sodrás vagy az örvény letép minket a hajóról!!
-A part felééé!! A part feléééé!!! Nnne fordulj meg! -ordítottam
volna, de csak nyöszörgés jött ki a torkomból. Kikaptam az egy szem
strandpapucsot és ujjaimmal a tenyeremhez fogva tiszta erővel eveztem,
ráncigáltam fél kézzel a kajakot. Gyurika háttal a sodrásnak csak a
híd alatt eszmélt a veszélyre. Mellettünk közvetlen közel, hihetetlen
sebességgel rohant el a pillér, majd az utána az örvényes rész
falevélként csavarta ide-oda a hajót, engem meg kígyósan utána. Majd
letépett, pedig már a hónom alatt szorítottam a kajak oldalát.
Ahogy felnéztem, előttünk keresztben a hatalmas egymás mellé kikötött
hajók sora. A víz mintha gyorsulna. Visz bennünket az első kettő közé!!!!!!!
-Vissza, viiiisszaaaaa! Őrült tempóban kapálóztunk. Gyurika azonnal
felfogta a helyzetet. Néhány csapáson múlott, hogy nem szívott be bennünket a
két hajó orra között alábukó áramlat.
A szélső hajó orrán eminnen, a sebes víz már szinte kilökött minket.
Fura volt ilyen nézetben a víz felett alig egy araszra húzódó kerek
hajóablaksor, amint elszáguldottunk mellette.
-Figyelj!! Dobom a mentőövet!!! - kiabálta valaki előttünk, majd a
fejünk felett. A kemény mentőöv előttem puffant élével a vízbe. Fél
kézzel belekaroltam. A kötél azonnal megfeszült. Azt hittem
szétszakadok. A segítőnk cipőtalpa nyikorogva radírozott a fedélzeten. Éreztem, hogy
képtelen vagyok megtartani. Elengedtem.(Gyurika egy hős. Egy pillanatra sem
gondolt arra, hogy magárahagyjuk a hajót, pedig lett volna lehetőség
több helyen partfal hágcsóján kikapaszkodni.)
A széles hajósor után hirtelen elénktárult a jobbra forduló Duna. A Vigadó téri hajóállomás épülete előtt egy kikötött sétahajó fedélzetének korlátjánál egy matrózféle alak állt fél lábon. Unottan bambult felénk, és vakaródzott. Felkiabáltam:
-Nehogy segíteni akarj te szerencsementes!! Csak melegünk van, azért úszkálunk! Erre összerándult, és elkezdett rohangálni, de egykettőre elhagytuk.
Érdekes, hogy nem volt már olyan hideg a víz…..
Már láttuk az Erzsébet-híd előtt a vízig lefutó hosszú lépcsősoron tarkálló embereket. Oda kellett kivontatni a hajót, mert lejjebb már nem volt alkalmas hely a kikötésre.
Semmi félelem. Valahogy minden - mindegy időtlen érzésünk volt.
A legalsó lépcsőkön is kiscsajok napoztak kigombolt, vállrahúzott ingekkel. A nap felé emelt merev arcuk csukott szemhéja alól laposan pislogtak ránk, mint az ufókra.
Sértődötten ugráltak fel, mikor az alsó lépcsőre, majdnem a csinos, meztelen lábaikra húztuk a hajót.
Lassan. darabosan mozogtunk. Az egész testemben egyenletes hideg volt.
Végre felegyenesedhettünk.
-Hát ezt "megúsztuk"!- akartam mondani, de nem ment. Csak tátogtam,
hang nélkül. (Ilyen egy operáció után volt, amikor nem volt erőm beszélni.)
Gyurika szája feltűnően keskeny volt és… FEKETE!!! Csak a szeme mutatta a megmenekülés örömét. (Nem lehettünk messze a legrosszabbtól.)
Elkezdett gimnasztikázni, de olyan mackósan, hogy röhejes volt vékony
szíjas alakjához. Én is húzogattam a karjaimat különösebb meggyőződés
nélkül.
Aztán egyszer csak hhhhhu !!!!.
Mindenem összerándult, és lassan a tagjaim eszeveszett rángatózásba
kezdtek. Az állkapcsom megállíthatatlanul kelepelt. Ahogy tudtam tornáztam tovább. Gyurika mezítláb cikk-cakkban szaladgált hosszában a lépcsőkön a napozókat kerülgetve. A környékünkről messzebb húzódtak.
Gyurika lejmolt valamelyik lánytól ! két ! forintot, hogy a barátját egy fülkéből felhívja. Persze nem volt otthon.
-Ne haragudj, én semmiképpen nem szállok vissza! -mondta Gyurika, - Majd gyalog hazavergődök valahogy.
Mivel a didergésem alig csitult, úgy gondoltam legjobb, ha azonnal indulok.
Az utolsó zsilipnyitás is sürgetett. Rábeszéltem Gyu-hu-ri-hi-ká-hát, vinné magával az evezőjét, mert a hajóban ugyancsak aggatna. Kiforgattuk a maradék vizet a hajóból és már indultam is. Keményen, hosszan, egyenletesen eveztem, figyelve a
levegővételre. Persze, hogy a folyó közepén.
A Déli-összekötő-hídnál már helyreállt a hőháztartásom, mire a kis – dunai BEAC
csónakházhoz értem teljesen rendbe jöttem. Otthon nemigen dicsekedtem a történtekkel. Igen jólesett a forró zuhany.
Gyurikával napok múlva találkoztunk.
Kérdeztem, hogy sikerült hazaérnie?
Felszállt a Szabadsághíd alagútjában a 2-es villamosra. Egy szál fürdőnadrágban mezítláb, és egy evezővel. Az emberek zöme,- mint írtam- az elmúlt napok zord időjárásához volt téliesen öltözve.
A forgóban- háttal a közönségnek, a talpát csikizte kanyarodáskor a recegő, forgó-nyeklőrész.
A csepeli HÉV-en szabályos tojásülésben, térde között az evezővel kuporogva utazott az ablak melletti ülésen.
- Anyúú! Miért nincs a bácsin cipőő?? - kérdezte egy ötévesforma kislány a mamáját. Gyurika mereven kifele bámult.
Egy puha kéz érintését érezte a térdén.
- Ugyan fiatalember! Sose röstellje magát. Az én férjem kenus. Számtalanszor jött már így haza. - mondta kedvesen a kislány mamája.
Gyurika mikor hazaért, egymásután ötször lezuhanyozott, hajat mosott, mosdó-kefélt, és ötször egymásután fogat mosott - merthogy a Duna
szennyezett.
Szerintem, inkább csak azért, hogy az élményt kissé kiáztassa.

K. F.
2007 május.
Kedves Sokszámú!

Majdnem tragédiába vezető kis történetedhez annyit fűznék hozzá, hogy nagyon meggondolatlanok voltatok. Barátod először próbált a Dunán kajakozni, s ha Te már ismerted az általad leevezni kívánt víz veszélyeit nem lett volna szabad itt kezdeni a evezési ismereteket. Azért bátorkodom ezt írni, mert valamikor én is kajakoztam, majd kajak edzőként tevékenykedtem. Elárulom, hogy ezen a víz szakaszon még a tapasztaltabb evezősök is kemény küzdelemmel tudnak áthaladni.

Sajnos már több tragédiát láttam abból adódóan, hogy a Duna veszélyes részeit nem ismerők, minden evezési tudás nélkül, kedvtelésből, mentőruha nélkül elindultak evezni.
A hozzászóláshoz csatolt képeket csak a regisztrált tagok láthatják.
Így van, ahogy mondod, kedves Margó!...........hm.......végül is........jaaaaaaaaaaa!
Ferenc