6 | 5200 Hívások
Párválasztás régen és most
Néhány évtizeddel ezelőtt a lányokat arra nevelték az édesanyáik, hogy jó férjet találjanak, olyan embert, aki mellett életük végéig ki tudnak tartani, és ez idő alatt jó pár gyermeket fel is nevelnek. Egy pillanattal korábban még nem a lányok választottak, hanem a szüleik, és a megfelelő férjjelöltnek bizony nem az érzelmi nyitottság vagy a szeretetteljesség volt a legfőbb ismérve, hanem a pénz és a vagyon (vagy legalább egy jó állás). Napjainkban – ki tudja megmondani, hogy ez nehezebb vagy könnyebb feladat-e – a lányok már a lelki társat és a feneketlen boldogságot keresik.
Lelki társ, lélektárs, bizony nagyon szép szavak. A lélek mindannyiunk számára emelkedettebb részünket szimbolizálja, ennek társa pedig egy olyan személyt, aki nem csak vigyázni fog ránk, hanem támogat is abban, hogy mi magunk is emelkedjünk. Nagyon szép gondolatok ezek, de sajnos napjainkban a társadalmi közgondolkodás gyakran eltorzítja a célt és az elvárásokat is.
Megfigyelhetjük, hogy az esküvők egyre látványosabbak, és a megrendezésükkor szinte lehetetlen szabadulni számtalan klisétől, amelyek azt demonstrálják a résztvevők és minden érdeklődő számára, hogy: „Íme, ők megtalálták a földöntúli szerelmet, azt amely – a többiekétől eltérően – minden akadályt és nehézséget le fog győzni. Mindketten nagyon féltek, hogy nem fog sikerülni, de lám megoldották a feladatot, amely fiatal életük legnagyobb eredménye.” Sajnos a statisztikák szerint az esketések 60%-a mégis balul sül el, majd a mennybéli nász pokolbéli válással végződik.
De mi is az a lélek?
Napjainkban egyre többször terelődik a szó a lélekre. Beszélünk lelki munkáról és lelki eredetű megbetegedésekről, a lélekre ható olvasmányokról és zenéről. Egyre többet törődünk ezzel az oly sokáig elhanyagolt „testrészünkkel”, de még nem mindig tudjuk, hogy mi a lélek szerepe az életünkben. Az emberi létet nagyon sok sík szemléléséből állíthatjuk össze, az ezoterikusok szerint több nem anyagi testünk is van, de az alapvető – és a nagyközönség számára leginkább érthető – „szentháromság” a test, a lélek és a szellem.
Az elsőre és az utolsóra itt nem térünk ki részletesen, hiszen nem kapcsolódik a témánkhoz. A lélek meghatározása még a vallásfilozófusok és filozófusok számára se könnyű dolog. Vannak, akik azt mondják félig anyagi összetételű energia, amely élővé teszi a testet. Igen ám, de tudjuk, hogy a léleknek vannak nem csak a testünkön, de az adott életünkön is túlnyúló vonatkozásai, sőt képes kapcsolatba lépni az ún. Akasha Krónikával, amely a világ eddigi összes történését és a hozzájuk kapcsolódó érzelmeket, tapasztalatokat, energiákat tartalmazza.
Szóval úgy tűnik, a lélek határtalan, ugyanakkor apró is, hiszen egyetlen emberhez kapcsolódik, annak saját tapasztalataival, generációktól kapott örökségével, apróbb-nagyobb élményeivel, lelki munkájával. A lelki munka útján elinduló ember számára a lélek egy nagy szürke katyvasz, amelyből hol itt, hol ott meglepően logikus részek villannak ki, majd ha ilyenből már sok van, akkor érkezik meg az érzés: jééé, ez én vagyok, és ez így van jól.
A fentiek után vegyük elő újra a szót: lélektárs. Ugye, hogy most már másképpen hangzik? A lelki társunk nem a feneketlen boldogságunk kulcsának hordozója, ahogy a leányregényekben írják. Lelki társunk elkísér lelki utunkon, amely befelé és felfelé vezet, bár azt sem tagadhatjuk el, hogy az út során gyakori a pokol bugyraiban való megmártózás is...
Tehát, honnan tudhatjuk, hogy a lelki társunkkal estünk szerelembe?
Legelsőként is onnan, hogy tudjuk magunkról: elindultunk saját lelkünk belső útján. Ekkor van ugyanis értelme, hogy kísérőként és inspirálóként társat kapjunk. Aztán onnan, hogy a kapcsolat folyamatosan feladatok elé állít, méghozzá olyan kihívásokkal lát el, amelyekről érezzük, hogy lelkünk húrjait pengetik. Ezek lehetnek külső feladatok is, de mivel a lelki társ feladata nem csak a kíséret, hanem a támogatás is, könnyen előfordulhat, hogy ő maga, illetve a vele folytatott kapcsolat képviseli a feladato(ka)t.
A lelki társunkkal való viszony a leggyakrabban nem kiegyensúlyozott, legalábbis folyamatosan változik. Hullámhegyek és hullámvölgyek váltanak fennsíkokat és átmeneti pihenőket, hogy aztán kipihenten vethessük bele a magunkat az újabb kihívásba. Természetesen a feladatok száma idővel csökken. Miért? Nem csak azért mert összecsiszolódunk, hanem azért is, mert megtanuljuk elfogadni egymástól a kihívásokat, idővel már nem harcolunk ellenük (egymás ellen), és vállt vállnak vetve égünk át a fejlődés lépcsőfokain.
Fotó: iostephy.com
Szerkeszt., 31.03.2016
