2 | 2973 Hívások
Egymásra utalva
Amikor egy pár gyermekeket hoz a világra, természetes, hogy az életük gyökeresen megváltozik. A várandósság során tervezgetnek, álmodoznak, próbálnak is felkészülni a változásokra, persze – főleg az első gyermeknél – ez szinte lehetetlen. Az első hónapok részben arról is szólnak, hogy a szülők és a kis jövevények egymáshoz szokjanak és kialakuljon a közös életritmus. Majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy az idő száguldani kezd és a gyerekek csak nőnek. Egyik születésnap a másik után, már iskolás, már egyetemista, már...
A gyermekeket nevelő emberpár belefeledkezik a mindennapokba, hol élvezettel, hol kissé küszködve, morzsolja egymás után a napokat, hol lassan és nehézkesen, hol észrevétlenül. Az egymást követő évek ugyan állandóan hoznak változásokat, de ekkor már tudjuk, hogy a változás, az élet dinamikája maga az élet. Majd a kissé hangos, kissé zűrös, kissé bohém életnek egyszer csak vége szakad. Az egyik gyerek kollégiumba megy, a másik megtanul rendet rakni. Az egyik megkomolyodik, a másik pedig elindul valamilyen életcél felé megfontolt, szigorú elhatározással.
Változó örömök
Az érzékeny szülő már a baba születésekor is megél egyfajta elszakadást, hiszen a baba anyukája „testrészéből” önálló lénnyé válik. Persze ekkor még egyedül nem életképes és sokáig szimbiózisban él a mamával. A második nagy elszakadási mérföldkő a szoptatás elmaradása, majd ezt követi sorban a többi. Az utolsók pedig azok, amikor a felnőtt gyermek megtalálja a párját, elköltözik otthonról majd saját családot alapít.
Amikor csökken azoknak a dolgoknak a száma, amit meg kell tennünk vagy megtehetünk a gyerekünkért, gyakran hajlamosak vagyunk értéktelennek érezni magunkat. Klasszikus poén, a Facebookon is találkozni vele manapság, hogy a szülő tervezgeti mi mindent fog csinálni, ha a gyerek a nagyszülőknél/táborban stb. lesz, és amikor a lelkünkből lelkedzett valóban eltávozik, csak ül magába roskadva és nem tud mit kezdeni a „szabadságunkkal”.
Magunknak és a gyereknek is jót teszünk, ha folyamatában igyekszünk rendbe tenni az önértékelésünket és a vele kapcsolatos érzelmeinket. Persze, az természetes, hogy ha nincs velünk, hiányzik, de tudatosan tanuljuk meg kihasználni, és bármilyen meglepő is, értékelni a nélküle töltött időt. Bármilyen korú gyermek mellett szükségünk van arra, hogy magunkkal is törődjünk, időnként egyedül maradjunk, vagy éppen más társaságot keressünk. Ha élvezzük a „kiruccanásokat”, még nem szeretjük kevésbé, sőt, visszatérés után még jobban, kiegyensúlyozottabban és számár megnyugtatóbban fogjuk tudni szeretni.
Így, ha változik a kettőnk közötti viszony, akkor rugalmasabban tudjuk mind észlelni, nyomon követni, mind elfogadni és feldolgozni a változásokat. A kamaszkornak, a fiatal felnőttségnek és a felnőttkornak is megvannak a maga szépségei a „gondviselő” részéről is, hiszen ekkor figyelhetjük meg, hogyan válik a gyermekünk önálló emberré, hogyan illeszkedik be a társadalomba, járja a maga útját, hozza meg a maga döntéseit. Büszke és aggódó, várakozással teli és nosztalgiázós, vegyes érzelmű időszak ez, de az összegzés mindig pozitív: ember születik!
Ne fogjuk vissza!
Többértelmű a cím, hiszen arra hívja fel a figyelmet, hogy ne akadályozzuk a gyereket az önállóvá válásban, ne tartsuk vissza a könnyeinket sem, de ne fogjuk vissza végül magunkat sem, hogy új utakat találjunk saját életünknek.
Engedjük útjára a felcseperedett utódot, támogassuk és drukkoljunk neki a háttérből, valamint biztosítsuk arról, hogy az otthona fennmarad nálunk. Az együtt töltött időt éljük meg tartalmasan és örömmel, majd engedjük el rugalmasan, hogy később visszajöhessen. Akarjon visszajönni.
Gondoljunk magunkra!
Amit az elmúlt évtizedekben csak tervezgettünk, most eljött az ideje: gondoljunk magunkra! Üljünk le magunkkal, ha kell többször, sokszor, ismerjük meg újra lényünk „nem szülői” részeit is, emlékezzünk vissza arra, hogy mi mindenre vágytunk: mit akartunk megismerni, elsajátítani, megtapasztalni. Olvassunk, beszélgessünk és gyűjtsük az információkat, hagyjunk időt magunknak, hogy kifeszüljenek az új elhívások vitorlái.
Természetesen a szülői ház kiürülése valaminek a vége és ezt ne is próbáljuk letagadni. De semmi nem veszett el, csak elmúlt egy időszak, és ez így természetes. Dolgozzuk fel, tegyük a helyére, vegyük elő szeretettel az emlékképeit, de ne ragadjunk le benne. Tartsuk frissen a kapcsolatot a jelenben felnőtt gyermekeinkkel és építsük újjá a kapcsolatot magunkkal, vakamint a párunkkal. Rendkívül izgalmas új időszak vár ránk, csak rajtunk múlik mennyire élvezzük!
Fotó: Aguadeluna
Szerkeszt., 06.08.2015
