3 | 539 Hívások
Vasútmente
Utaztam én erre régen is! Fiatalon, mégis kevés kedvvel, sok elfojtott szomorúsággal, keserű miérttel. Nem is akarok rá visszaemlékezni, mégis elmondom, mint a nagy álmot, hogy soha többé vissza ne jöhessen.
Debrecenből indultam akkor. Vízum kellett és lej. A vízumot Pesten adták, a Corvin Áruház mellett egy kis szobában, hol balkáni szag tanyázott, a lejt pedig Debrecen egy zugkávéházban, hol - ha már ezzel kezdtem - a szag semmivel se volt enyhébb. Csak itt nem kellett sorba állni.
És Érmihályfalvánál elkezdődött az „új világ”, mint egy lidérces, nehéz álom. A „polgári” ellenőrök feltúrták a koffert, belenéztek a zsebembe (oda ugyan nézhettek; magam is sokszor kotortam beléjük tökéletes hiábavalósággal) és undorral reám, mert rajtam aztán igazán nem lehetett keresni.
És elindultunk Erdély felé.
A pályaudvarokon franciaszabású vasutasok álltak, rengeteg arannyal sapkájukon, de az éttermekben nagy-népszövetségi gyűlés volt, az asztalon kéthónapos lepedő tisztaságú terítők, s a WC-kbe csak egymásra rakott téglákon jutott be a végső kényszerbe jutott „nyájas” utazó.
A sorompók is szépek voltak, ahol éppen voltak, vagy nem felejtették el leereszteni. A sorompókat akácrudak helyettesítették, egyszerűek és faragatlanok.
Az egyik nagyobb állomáson sokat kellett vámom. A homályosodó váróterem foszlott ülése alatt egyszer csak valami mozgást látok, hát - mi tagadás - patkány volt a gyöngyöm. Szép, kifejlett patkány. Háziállat volt, mert keveset törődött velem. Rágta a csirkecsontot, mert - ezt el is felejtem mondani - a padok alatt csont és szemét volt bőven.
Aztán végre elindultunk! Nehezen, de elindultunk. Nem sokáig mentünk azonban, mert a nyílt pályán hirtelen megállt a vonat.
- Na, mi az?
- Semmi - mondta valaki -, talán szembejön másik vonat.
De nem jött szembe semmi, csak az utazóközönség kergetett valamit a vasút mentén. Egy zsebtolvaj leugrott a vonatról, erre megállt a vonat, és kezdődött az üldözéses verseny, melyben - a kalauzzal és a fűtővel az élükön - mindenki részt vett. A tolvaj eltűnt egy kukoricásban, a publikum pedig dolgavégezetlenül visszatért.
Még egy kis megbeszélés jött ezután..., s aztán igazán elindultunk.
Kedélyes volt nagyon.
Ezután már csak végtelenül elhanyagolt őrházak következtek, összekevert telefondrótok és mellékvágányra tolt vasúti kocsik, melyek úgy álltak ablaktalan kifosztottságukban, mint ősállatok csontvázai, melyekről a Trianon nevű ragadozó rágta le a húst...
Ez volt 1925-ben!
*
És arra utaztam a múlt héten is. Éppen úgy az ablaknál, mint akkor. Éppen úgy megnézve mindent, mint akkor.
Érmihályfalva már újra a régi, és a telefonpóznák újra katonás pózban állnak. A vonat megáll egy-egy percre, de nincs zűrzavaros ordítozás, kapkodó semmittevés, és az állomások arca újra tisztán és értelmesen néz a tél fehér világába.
A régi, poloskás bakterházak helyében oszlopos kúriák nőttek, a sínek mellett új sínpár szalad, és a festett sorompók óramű pontosságával zárják el az utat.
És munka, munka, építés, haladás mindenütt.
Az utakon úthengerek, fuvarosok, a hidaknál betonkeverő gépek, a vasút mellett a munkáscsapatok százai. Hegyeket hordtak el, töltéseket emeltek, viaduktokat építettek, alagutakat fúrtak, és mindenütt, mindenütt egy élni akaró nemzet roppant erőfeszítése a lángban álló világ közepén, a háború negyedik évében.
*
Mindez büszkeséggel és boldogsággal töltött el, csak összehasonlítva az elmúlt idővel, volt valami, amin megütődtem. Akkor csupa sírás, csupa jaj volt az elszakított rész. Csupa fájdalom, csupa fogadkozás, csupa eskü, és most pedig alig esik szó a mérhetetlen áldozatról és haladásról, amely az elmúlt huszonkét év sötét elmaradottságából a nekünk jutott részt kiemelte.
Úgy nézik, mint a napot, ami csodálatos tünemény ugyan, de alapjában véve: természetes.
Pedig ez nem természetes! Az erdélyi magyarnak naponta meg kell nézni fajtája - amibe ő is beletartozik - hallatlan erőfeszítéseit, és az erdélyi tanítóknak naponta el kell mondani és meg kell mutatni, hogy mi volt és mi lett. Dicsérjük már egyszer magunkat is - kritika helyett, mert ami Erdélyben történt, az előtt minden kéznek le kell venni a kalapot, hiszen végeredményben önmagunk előtt, a Nemzet előtt vesszük le.
(1944)
**
Megjelent az Esti Újságban, 1944. január 26-án.
Tartalmazza az Erdély (2006) c. kötet.
Emma, 10.11.2023
